Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
hirdetés



hirdetés



 

    az 1. rész itt olvasható: 

www.alliteracio.eoldal.hu/cikkek/szivmutet.html
 

sziv1.jpg

 

 

 

 

- fél évvel később -

 

 

1.

 

 

Miután az infarktus után hazaengedtek a kórházból. rengeteg ambuláns vizsgálaton is részt kellett vennem...
A belgyógyászaton töltött időt azért nem nagyon részleteztem tovább, mert nem különösebben volt számottevő különbség az intenzív osztályon meg a „sima” osztályon való vendégeskedésemben, persze az igazság az, hogy korántsem volt olyan rémisztő. Meg…öööö….”izgalmas”…
Kaptam egy vagon gyógyszert, beállították a syncumart (illetve el kezdték beállítani), onnantól már nem kellett a pocakomat szurkálni.

A hatalmas ijedség, meg maga az infarktus ténye kezdett feldolgozódni bennem, sokat törtem ugyan a fejem, hogy mért pont velem kellett ennek megtörténnie, de túlzottan nem agyaltam rajta…
A kardiológiáról hazaérve kaptam egy kilónyi zárójelentést, tanácsokat, mindenféle szóbeli ellátást, figyelmeztetéseket, majd habnak a tortára azt a dokinőt, aki annak idején az ügyeleten felvett, és aki oly édesdeden és „tapintatosan” kiáltozta, hogy mekkora infarktusom van. Ő lett az én kezelőorvosom, akihez vissza-vissza kellett járnom kontrollokra. (Gondolhatjátok, hogy örültem neki….!) Volt egy stílusa, mit mondjak. De nem akarok panaszkodni rá, nem erről szól ez a kisregény, meg hát valahogy csak életben maradtam, minek bántsam. (pffff)
MINEK IS BÁNTSAAAAM???????? (???)
- na, erről később -

A nagybátyám - akiről korábban már tettem említést, hogy orvosunk a családban – volt az, aki tüzetesen, figyelmesen áttanulmányozott minden leletemet, minden eredményemet, szóval neki az volt a szent meggyőződése – sőt, később a fixa ideája -, hogy ezután a nagy infarktus után nem ártana egy szívkatéterezés, urambocsá akár egy bypass műtét is. No igen, de mivel nem a kardiológia volt a szakterülete, nem nagyon forszírozta a témát, viszont megérzése, véleménye mindvégig az volt, hogy igenis kellene ez a műtét! Gondoljam már meg! (Vagy át)…Ő Debrecenben végzett, vannak ott ismerősei, orvosok, professzorok, egyebek… Tudna komolyabb szakvéleményt kérni, egy alaposabb felülvizsgálatot…
Persze én kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy ugyanmár, nehogy önként és dalolva feküdjek kés (mit kés! fűrész!) alá, meg hogy köszi jól vagyok….hagyjuk már ezt a szívműtét dolgot, ha nagyon muszáj lenne, úgyis mondta volna a dokinő…
(Dehogy mondta volna. Tőle jelenleg én már Szent Péter irodájában gépelhetnék szívszorító kis sírversikéket…)

Meert…nem voltam igazán jól. Gyengus voltam, gyengécske. Bágyadt, állandóan fáradt, aluszékony, meg nyűgös. Többnyire csak lézengtem, mint a kókadt őszi légy…

Az oviba visszamenni egyelőre szó sem lehetett -nem is nagyon tudtam volna-, napjaim nagy részét az tette ki, hogy olyan esztékába-járó-nénike lettem.
Mert ugye a syncumár* miatt eleinte naponta, aztán kétnaponta, majd hetente többször is kellett vérvételre járnom. Nem egy hawaii program, de elvoltam vele. Csak egy idő után a karjaim úgy néztek ki, mint a szita. A vénáim nem igazán maszkulin típusúak voltak, sokszor alig lelték meg őket. Később meg már egyáltalán nem, vagy csak ha nagyon profi volt a vérvevő nővérke…Aztán meg már messziről megismertek, a rutintalanabbak - akik rendes, látható(!), normális vénákhoz voltak szokva - áttessékeltek rögtön a rutinosabbakhoz. Akik egyből eltalálták. (Vagy kettőből-háromból, de akkor már görbén néztem)

Amúgy soha sem voltam hisztis, nyávogós fajta, szerettek is ezért, mert én nem türelmetlenkedtem, nem dörömböltem az ajtón, nem tolakodtam az eredményért és nem sikoltoztam, ha kicsit „túlfolyós” volt a vérem és nem szidtam olyankor az orvosok édes anyukáját meg a nővérkék rokonait sem. Hiszen nem azokon múlik a vér sűrűsége, avagy felhígulása - mármint ezzel a gyógyszerrel kapcsolatban.



*És akkor itt tennék egy kis kitérőt.

- syncumar, óhh! -

A véralvadásgátló - antikoaguláns - szerek hatásosan megváltoztatják a vér alvadékonyságát. Megnyújtják ezen folyamat idejét, ezáltal gátolják a vérpályában spontán előforduló vérrögképződés veszélyét. Csökkentik a "szélütés", szívinfarktus, tüdőembólia kialakulásának veszélyét.
A gyógyszer beállításának javallatát csak szakember határozhatja meg, különös tekintettel arra, hogy számos előnye mellett - túladagolása esetén - vérzéses szövődmények alakulhatnak ki.


Mennyi a normális prothrombinszint?

Egészséges ember prothrombinszintje 100%. A véralvadásgátlás eredményeként csökken. Az egyes betegeknél, s a Syncumar-kezelés beállítási indikációjától függően az elérendő s megtartandó prothrombinszint különböző lehet. Általánosságban elmondható, hogy hatékony véralvadásgátlásról 25-45% közötti prothrombinszint esetén beszélhetünk. Tehát minél alacsonyabb százalékban van a prothrombinszintünk, annál kevésbé alvadékony a vérünk.
60%-os prothrombinszint felett véralvadásgátlásról gyakorlatilag nem beszélhetünk, olyan, mintha a beteg nem is szedne gyógyszert.20% alatt jelentősen és indokolatlanul megnő a vérzés veszélye.

Megijedjünk-e 20%-os prothrombinszint alatti érték esetén?

Semmiképpen nem kell megijedni. Az extrém alacsony, 10% alatti érték esetén piros színű véres vizelet hívhatja fel erre elsőként a figyelmet, ilyenkor haladéktalanul, de nem pánikszerűen, tanácsos orvoshoz fordulni. A megoldás a Syncumar adagjának csökkentése, átmeneti (néhány napos) elhagyása lehet, azonban ezt soha ne tegyük önállóan, orvosi felügyelet nélkül. Ugyanis a Syncumar folyamatos szedése egyes betegségeknél feltétlenül szükséges lehet, s akár egy negyedtablettányi változtatás a prothrombinszintben lényeges változást hozhat!

Mi befolyásolhatja a prothrombinszintet?

A Syncumar adagján kívül számos tényező befolyásolhatja az aktuális prothrombinszintet. Kezdve a gyógyszer felszívódási körülményeitől az aktuális táplálkozási körülményeken át a mellette szedett gyógyszerelési kombinációig. Befolyásolhatja egy-egy banális fertőző betegség, hányás, hasmenés, de az alkoholfogyasztás is.

Mely ételek emelik a prothrombinszintet Syncumar-szedőknél?

Spenót, karfiol, brokkoli, saláta, kelbimbó, káposzta, tojás, máj, saláta, a málna és az eper. Lehetőleg kerülni kell ezek együttes és nagyobb mennyiségű, rendszeres fogyasztását. Természetesen nem csupán natúr formában.

A Syncumart szedő beteg:

Rendszeresen ellenőriztesse vérének prothrombinszintjét!
A vérvétel mellett időszakos vizeletüledék és széklet Weber-vizsgálat is szükséges, melyek a kisebb, klinikai jelekkel nem kísért vérzésekre is felhívhatják a figyelmet!
A Syncumart szedő beteg iratai között elérhető legyen a hivatalos vércsoport meghatározásának eredménye és a gyógyszerszedés dokumentációja!
Minden új gyógyszer szedését egyeztesse orvosával, s kérdezzen rá a Syncumar-szedés melletti lehetséges változásokra! Lehetséges vérzéssel járó orvosi beavatkozások előtt, pl. foghúzás, szövettani mintavétellel járó gyomortükrözés stb., feltétlenül jelezze a Syncumar-szedés tényét!
Önállóan soha nem változtassa meg a Syncumar adagolását!
Ha véres vizeletet vagy szurokfekete lazább székletet észlel, aznap ne vegye be a Syncumart és jelentkezzen orvosánál vérvételre. Lehetőleg széklet- és vizeletmintát is vigyen magával. Ebből következik, hogy minden alkalommal ellenőrizze széklete és vizelete színét.
Kerülje a szoros öv, szűk ruhák viselését, mert a Syncumar szedése mellett a nyomásnak kitett testfelületeken bevérzés jelentkezhet. Ha ennek okát (pl. ütés) nem ismeri, jelezze orvosának és ellenőriztesse prothrombinszintjét.

(forrás: medimix.hu)

((Elnézést kérek a részletesebb orvosi tájékoztatóért, de úgy gondolom, aki soha életében nem szedett ilyen gyógyszert, vagy netán nem is hallott róla, az jó ha tudja, miről is van szó.))


Nakérem, és én ezen éltem három évig. Uhh. Nem egy tikk-takk a cucc!
Ha picit erőteljesebben dörgöltem meg a fogam, azonnal vérzett. Ha erősebben fújtam ki az orrom, azonnal vérzett. De olyan is előfordult, hogy minden külső behatás nélkül arra ébredtem, hogy az orromból, ínyemből spontán szivárog a vér. Olyankor soron kívüli vérvételre szaladás, eredmény analizálása, gyógyszer adagjának átállítása…Ez is érdekes volt, mert a Syncumar egész kicsi, aprócska tabletta. És azt felezték. Mondjuk szedtem eleinte 2 szemet. Akkor beállt (vagy nem), majd a következő vérvétel után csökkentették másfél szemre. Ha akkor is történtek ilyen vérzékeny dolgok, akkor –írd és mondd!- negyedelték! Azaz egy és negyed szemet kellett bevennem. Na most egy kábé 3 milliméteres nagyságú bogyóról van szó. Mégcsak felezni! De negyedelni???? Próbáltam késsel is…de mindig úgy szétment…a morzsáit nyalogattam az asztalról hehe. Mi mennyiség már negyed szem egy ekkorka tablettából, képzelhetitek! Ha meg kevés volt az adag, akkor visszasűrűsödött a vérem.
Asse vót jó ugye.

Kajából nagyon sok minden befolyásolta….(de ott van a cikkben is). És akkor megint módosult az egész hatás. Aztán már gyakorlott voltam, megszoktam, hogy ha elvágtam az ujjam - elég volt egy kicsi vágás! -, hosszú órákon át vérzett…De sértette fel papírlap széle is úgy a kezem, egy óvatlan mozdulat következtében (amelyet normál esetben észre sem vesz az ember), hogy kötözni kellett, mert folyt vérem világba…A menstruációm az külön katasztrófa volt, nem 4-5 napig tartott, hanem 8-10 napig, úgy, hogy az utolsó 3-4 nap csupán csöpörészett, de folyamatosan, kicsit vízszerű, élénkpirosat…És az istennek alig akart elmúlni…(Ez külön adó volt betétből! ---hihh---)
Szóval nem egy leányálom az „anyag”.

Lényeg a lényeg, hogy előbb-utóbb meg lehet tanulni, hozzá lehet szokni (mert muszáájj!), oda lehet figyelni…Mindenesetre nagyobb balesetektől, elesésektől, ütésektől a magyarok istene óvja a syncumáros betegeket!!!!! (A combom, a karom, a csípőm mindig kék-ződ volt…Nem kellett hozzá sok…Egy kis ajtófélfa, asztal sarka…Úgy néztem ki, mint akit ütnek-vágnak…)

 

 

Kép

 

 

 2.

 

 

És most visszatérek oda, hogy a nagybátyám csak tovább erősködött a szívkatéterezést illetően.
Kezdte azzal, hogy bement a doktornőhöz, beszélgetett vele…Az öreglány ugyan még akkor sem tartotta olyan fontosnak, de - talán a kollégára való tekintettel - nagy kegyesen rábólintott, hogy jóvan, legyen egy szívkatéter ennek a lyánynak.
Na, onnantól aztán felgyorsultak az események, mert különböző vizsgálatokra küldött, amik inkább érdekesek voltak, mint félelmetesek… Igaz, néha a frász kivert, például ott volt az izotópos szívizom vizsgálat. (Gyorsan beszúrom, hogy annak idején ezekre a vizsgálatokra nem kellett hónapokat várni, aránylag hamar sor került mindegyikre, nem úgy, mint manapság)

Háát, ez az izotópos izé azért nem semmi volt. Már maga az izotóp labor is gondolkodásra készteti az embert, hogy egyáltalán belépjen-e azon az ajtón… Amelyen szép nagy, sárga alapon fekete embléma virított, tudjátok, az a sugár-jel… Jesszus. De úgy voltam vele, hogy nemcsak bemenni, de kijönni is láttam pácienseket, tehát csak nem halnak meg odabe...Azért bátortalanul szorongattam a beutalómat, amikor bementem. Uhh!! Képzeljétek, dupla ajtó volt, meg páncélozott vagy milyen, fffff, nem nagyon tetszett a légkör…
A váróban volt tévé, sokan azt nézték…Én meg őket. A várakozókat. És próbáltam elképzelni, hogy kinek mi baja lehet, de lényegében ugye senkire sincs rárajzolva a betegsége… De tényleg! Mindenki tök egészségesnek nézett ki…
Azt tudtam, hogy leggyakrabban pajzsmirigy problémákkal küszködők kötnek itt ki, mert a pajzsmirigy jól „veszi fel” az izotópot. Csak még azt nem tudtam, hogy ez az anyag hogy a fenébe kerül a szervezetbe?? Aztán megtudtam azt is, tulajdonképpen injekcióban fecskendezik be, vénásan. Az aztán szépen el kezd cirkulálni a véráramban és a belső szervek beépítik a sejtekbe.
Igenám, de én azt hittem, hogy szuri be, én meg mehetek a gépbe. Áááá…. nem úgy van az! Beadták, majd mondták, mehetek, 24 óra múlva jöjjek vissza, akkor történik maga a vizsgálat. Csak lestem. Hogy most akkor ezzel az izével –bennem- mászkáljak haza csak úgy?? Mondták, hogy nincs ezzel semmi gond, nem akkora dózis, hogy bárkinek baja esne, mint ahogy nekem sem fog. Ja! De azért 48 óráig lehetőleg ne menjek túl közel illetve ne ölelgessek, ne puszilgassak kicsi gyerekeket. De mást se, ha nem muszáj. Na! Akkor aztán ledöbbentem! Tyűűű! Így „sugárzok”??? Szóval azért nem is olyan jajdeveszélytelen ez a dolog?? Na, mindegy, pár napig nem mentem az ovinak még a környékére se. Nehogy már csernobiliset játszódjak a kiskölkökkel…

Másnap aztán mentem vissza, most már hótt kíváncsian, hogy mi is fog még történni, és miképp fog viselkedni, azaz mit fog kimutatni ez a sugárzó cucc a szívemben. Meg főként HOGYAN?
Nemsokára megtudtam azt is.
Egy sötét hodályba vezettek, az ablakokon fekete függöny. Középen terpeszkedett egy irdatlan nagy masina. Nem volt valami szívderítő látvány… inkább olyan sci-fi filmbe illő. Egy nagy ágyféleség, fölötte meg hatalmas szerkezet, olyasmi, mint a röntgen, csak nagyobb. Ami furcsa volt, az először is a sötétség. Mondjuk ahhoz hamar hozzászokott a szemem, meg a számítógépek monitorjai adtak azért némi fényt… Aztán le kellett vetkőznöm egy szál bugyira, és felfeküdni (pontosabban felmászni) arra a nagy ágyra. Ami kemény volt, és hideg. Az első percek inkább érdekesek voltak, persze akkor még fogalmam sem volt, hogy mindez meddig tart.
(Na jó, előre elárulom, másfél óra volt.) És akkor ezt osszuk be különböző intervallumokra…

Tehát. Az első fél óra elröpült, mert tetszett, hogy a monitort én is nézhettem, és érdekes volt a szín-kavalkád, ahogyan a szív formáját mindenféle különböző színekben festette be…
A következő fél órában kezdett kényelmetlen lenni az ágy. Az azt követő negyedórában már fáztam. Tíz perc múlva már rohadtul kemény volt a priccs, újabb tíz perc múlva meg már úgy fáztam, hogy remegtem, komolyan.
Akkor már az se izgatott különösebben, hogy a szivárvány mely színében pompázik épp a szívizomzatomnak első-hátsó-külső-belső-oldalsó-középső része. Mert –mint később kiderült- azért tartott ez az egész olyan sokáig, mert a szív minden apró részéről külön-külön vették fel az adatokat. És aztán azt fel is dolgozták. És ott helyben ki is analizálták, igaz elsődlegesen még csak úgy felületesen, a totál részletes eredményt nem ott adták a kezembe, azért vissza kellett menni egy hét múlva. No de még ott tartottam, hogy feküdtem azon a kemény ágyon és vacogtam. De betakarni sem lehetett, azt mondták, akkor nem úgy „jön” a kép. Na, a vége felé már abszolút nem volt se érdekes, se izgalmas ez az egész, csak nagyon-nagyon unalmas, és kényelmetlen…sőt, kellemetlen.
De ki lehetett bírni, meg mint már írtam, elég jól tűröm az ilyen megpróbáltatásokat.

Az eredményt pedig egy hét múlva vittem a dokinőnek, akinek bizony nem nagyon tetszett a szép, színes portfólióm…”meg is voltam ám sértődve…(!)”
Hümmögött, hammogott…aztán az orrom előtt kezdett el telefonálni Debrecenbe, a szívsebészeti klinikára! Amindenit! Ő! Akinek esze ágába se jutott volna magától, hogy soron kívül kérjen időpontot! (Emlékeztek még kedves olvasóim? Hogy írtam már, milyen kis „tapintatos” volt kezdettől fogva a szentem? Hát kábé most is, dettó.)
- Halló! Itt XY főorvosnő Egerből… Lenne egy betegem…aki elő van jegyezve szívkatéterezésre…nem lehetne megsürgetni az időpontot? Vagy legalábbis jóval előbbre hozni? Muszáj lenne! -
…na, valahogy így. Ültem a székben, hallgattam, mit beszél és hogyan, és jól meg is rémültem. Na nehogy már olyan súlyos legyen a dolog...
(De. Olyan volt.)
Végül is kaptam hamarabbi időpontot. Meg még jó pár vizsgálatra beutalót. Nyaki ultrahangra például. Hogy a nyaki verőerem milyen állapotban van. Meg szív-ultrahangra, meg ilyesmi nyalánkságok. Ezeket szép sorba végigművelték rajtam, mindent, ami szükséges volt. A vérvételeket már meg sem említem, mert ugye mindenből „friss” kellett…(Mármint adatok, eredmények.)
És aztán isten neki fakereszt, mehettem Debrecenbe. Csak most nem „pulykakakast venni”, mint ahogy a dalocska szól…

 

 

Kép

 

 

 

3.

 

 

Nem készültem túl sok holmival, mivel mondták, ez csak egy pár napos benntartózkodás lesz, ha minden simán zajlik, elvileg 2-3 nap után haza lehet menni. Hálóing, tisztálkodási felszerelések, kis üdítő…Azért a zabszem a popsimban volt, mégiscsak kisebbfajta „műtétről” van szó---

A klinika épülete impozáns volt, hatalmas, és számomra egy kicsit…félelmetes is.
Különösen a kapun a hatalmas felirat: SZÍVSEBÉSZET. Maga a szó számomra misztikus volt és hihetetlen, hogy -úristen- én itt vagyok. Valahogy a tudatom mélyén benne volt, hogy e helyen azért bizony életek sorsa fordul jóra, avagy rosszra, netán a legrosszabbra…
A portán eligazítottak bennünket, hogy merre kell menni. A „katéterezős osztály” az emeleten volt. Érdekes, én azt hittem az új szárnyba megyünk, de nem, volt egy régebbi is, nos, ez a részleg adott helyet a tüdő és szívbetegeknek. Az a régifajta, hamisítatlan „öreg kórház”, szűk kis folyosókkal, apró kórtermekkel, lepukkant vaságyakkal…A nővérszobában leadtam a papírjaimat, azután megmutatták a szobámat. Háromágyas kuckó volt (tényleg pici), egy néni feküdt benne, aki már túl volt a katéterezésen. Lepakoltam a holmimat, lecsüccsentem az ágy szélére és vártam, hogy mi lesz a dolgom.
Hamarosan jött egy nővérke, vért vett (a syncumárt már egy héttel azelőtt abba kellett ám hagyni, a vérzésveszély miatt!), EKG-t csinált, majd mondta, hogy az eredmények másnap reggelre elkészülnek, utána megnézi azokat a professzor úr (aki a beavatkozást végzi), és ha minden oké, akkor még aznap el is végzik ezt a speciális vizsgálatot.

Alá kellett írnom egy nyomtatványt, miszerint beleegyezek (mindenbe) a vizsgálatok elvégzésébe, tudomásul veszem, hogy a mortalitás átlag 2 százalék (magyarul százból ennyien bele is halhatnak ebbe a kis „rutin” műtétbe), szóval tök meg is nyugodtam. Hát hogyne. Két százalék. Fene tudja, annak a kétszázaléknyi páciensnek mi forgott a fejében, amikor ők is, ugyanígy, aláírták ezt és ők is, ugyanígy reménykedtek, hogy nem lesznek az a két százalék…. Ez óhatatlanul megfordul ám az ember agyában, amikor aláfirkant egy ilyen papírt….!

És hogy teljesen örömmámorban ússzak ezen gondolataimmal, a kedves betegek (persze, akik már túl voltak a beavatkozáson) este a folyosón, oly szívesen traktáltak rémtörténetekkel, hogy hogyan, s mi módon hunyt el tegnapelőtt egy fiatalasszony a szívkatéterezés közben…vagy, hogy hogy rohantak a múlt héten egy pasassal át a másik részlegbe, azonnali szívműtétre, mert mittudomén szétszakadt az aortája, vagy egy másik, akit már hiába vittek a „nagy” műtőbe, már nem tudtak segíteni rajta…na, hát ilyesmik voltak a sztorik és szerintem kaján vigyorral látták, hogy összevissza rémülöm magam. (De milyen érdekes…két nap múlva ugyanezeket a történeteket már én magam meséltem az újonnan jött „kollégáknak”…)
A néni, akivel egy szobában feküdtem, ő inkább olyan vigasztalós-megynyugtatós fajta volt, elmesélte, hogy mi történik a műtőben és hogy ne féljek, abszolút nem fáj, csak amíg az érzéstelenítőt befecskendezik, az egy picit kellemetlen. És hogy utána 24 óráig nem szabad felkelni (na, ezt a nővérkék is nyomatékosan kihangsúlyozták), nehogy a seb kinyíljon a combvénán (azon keresztül vezetik fel a katétert a szívbe), mert akkor bezony nagy a bibi, mert az aztán ám tud spriccelni de hajjaj!! Egyébként ő pont ebben a 24 órás szigorú fekvés-periódusban volt, és néha megkért, hogy hozzak ezt-azt, pohár vizet, táskáját, ilyesmik. Na jó, wc-re ki lehetett menni (közel is volt), de aztán csakis ennyi.
Tehát már előre ki voltam okítva, én meg jó diákhoz illően figyeltem, hallgatóztam, „tanultam”.

(Közben meg csak arra tudtam gondolni, legyek már túl rajta, oszt gyerünk haza.)

 

 

Kép

 

 

 

        Másnap reggel korán levették a vért és utána már csak várakozni kellett a soromra.
Nem a parányi kórteremben unatkoztam, kint a folyosón többedmagammal álldogáltunk, beszélgettünk, elég gyorsan telt így az idő,  és hát ugye betegek ha összeröffennek… ment a sztorizás továbbra is. Lényegében azt is mondhatnám, egész jó volt a hangulat. Magáról a vizsgálatról, erről a katéterezésről folyt a szó, némelyek már rutinos visszatérők voltak, őket a kis „kezdők” töviről hegyire kifaggathatták, hogy mi történik hogy történik majd, azok meg vagányan osztották a tudományt.
A korosztály vegyes volt, mint ahogyan a nem szerinti összetétel is, de azokban a napokban  ott is én voltam a legfiatalabb, a „kislány”. Bátorítottak, hogy ne féljek, pedig én bizonygattam, hogy csöppet se félek, ha tényleg csak annyi az egész, hogy felnyomkodnak egy csövet a combomból a szívemig, mit kéne ezen be*rni, smafu.
Drága Olvasóim, itt hívom fel a figyelmeteket arra, hogy az ég szerelmére, csak ne sorstársaktól és hasonszőrű „kollégáktól” gyűjtsük be az információkat ilyen esetekben. Ja és ne azoktól, akik már a kis sportszatyorral vígan hazafelé tartanak, mert azoknak már tényleg csak egy „kis semmiség volt” az egész! (Mondjuk bátorítónak ők is megteszik.)
Mindezeket azért írom, mert amikor rám került a sor, ezek után én már olyan „bátor” voltam, hogy ihajj, szinte már vakmerő!
     Amikor a nővérek a nevemet mondták, odajött hozzám egy helyes beteghordó fiú, hogy a folyosóról fáradjak vissza a kórterembe, feküdjek szépen az ágyikómba, mert azzal együtt tol be a műtőbe. Gondoltam, ha lábon mehetnék, jobban bátor lennék, mert ez a fekvő helyzetben tologatás nem igazán a kedvenceim netovábbja, de természetesen szófogadóan úgy csináltam mindent, ahogy kérte. Ebben az egészben az a legvacakabb, hogy lényegében „egészséges” vagy, maximálisan éber is, mégis úgy kell megadóan tűrni, hogy tologassanak mint egy óriáscsecsemőt…

    Aztán nyílt az ajtó és egy előtérbe értünk. Ami azért volt érdekes, mert az az előtér volt egyben az orvosok bemosakodója is, tehát amit a betegek többnyire ebben a stádiumban már nem látnak (egyéb nagy műtétek előtt), most vígan szemügyre lehetett venni… amint aprólékosan, hihetetlenül alaposan és baromi hosszadalmasan bemosakodnak a dokik. Nos, igen. A filmekben ez pár másodpercnyi felvétel, nem túl izgalmas jelenet. Itt olyan soká tartott, hogy magam is meguntam… Pedig aranyosak voltak, oda-odaszóltak nekem, kérdezősködtek, meg mosolyogtak, meg vicceltek, hogy nem félünk ugye? (én féltem, ők biztos nem) aztán –végre!- ráhúzták az asszisztensek a kezükre a kesztyűket…
És onnan már beindult a gépezet. 
Érdekesmód akkor már simán fel lehetett kelni az ágyról, és lábon betipegni a nagy ajtón át a műtőbe (jajjistenem OLYAN NAGYON MŰTŐ volt!), majd (bátran) álldogálni a helyiségben és várni, míg a stáb elfoglalja a helyét, illetve míg az a hatalmas masina „betöltött” vagy mi. Viszont frankón körül lehetett nézni (ez sem olyan gyakori fázis más esetekben ha jól belegondolunk) és rácsodálkozni a kismillió eszközre, a gépre és az összes többi műtőbéli (földi halandónak akár űrbéli) titokzatos alkatrészre… Közben erősen ügyelni arra, hogy ne ájuljak el ott helyben és ne remegjen a hangom, miközben ezt-azt még kérdezgettek tőlem. Aztán hopp (önként és dalolva) elegánsan (mert bátorvagyokugye) fellépegetni egy kis lépcsőn a műtőasztalra, majd (kényelmesen) elhelyezkedni rajta.
Addig nem is volt gond, amíg beadták az érzéstelenítőt a combtőbe… Hiszen csak egy injekció volt…DE közben a fejem felett látni AZOKAT a lámpákat, miegyebeket…
     Meg egyáltalán. Az egész helyzet annyira rémisztő volt számomra –a drága orvosok és  asszisztensek mérhetetlen kedvessége ellenére is-, hogy legszívesebben kikapcsoltam volna az agyamat, vagy teleportáltam volna magam valami más helyre, de nyomban. Vagy legalább a tudatomat.
     Tisztában voltam vele, hogy ezt nem szokták altatásban végezni, de olyan igazságtalannak éreztem, hogy ezt végig kell élni!
Tágranyílt szemekkel….
És az enyémek kezdtek túlzottan kitágulni… És amikor letakartak azzal a zöld lepellel, amin csak a combomnál volt egy kis kör alakú nyílás, akkor végképp elhatalmasodott rajtam egy olyan  „mit keresek én itt” pánik, sajnos ez a vérnyomásomon, valamint a pulzusomon csapódott le –nem kicsit!-, mert éktelenül el kezdtek pittyegni a monitorok, a szívem olyan iszonyatosan gyorsan és hangosan vert, hogy szinte látszott a mellkasomon át a vergődése, és csak azt láttam, hogy most már nem csak én „félünk-félünk”, hanem ők is.
A prof le is állította a folyamatot és el kezdett nyugtatgatni –amíg a  vérnyomáscsökkentőt kaptam-, hogy na kislány, ne ijedjen már meg ennyire!! Megsimogatta a fejem, a szemembe nézett….Tudjátok, amikor egy műtőasztalon föléd hajol egy orvos és a maszktól, ami az arcát fedi nem látni semmi mást, csak a szemeit… akkor azokból a szemekből iszonyatos erőt lehet meríteni. Erőt meríteni - - - vagy megsemmisülni.
     Nekem szerencsém volt…
Óriási bizalom csillogott azokban a szemekben, olyan bizalom, ami azt sugallta, hogy én BÍZOM tebenned, hát te is BÍZZ énbennem! És a hangja…a hangja is puha volt, meleg és biztató. Nem az a „muszájlelketverniebbeabetegbe”-hang... Hanem szeretet volt benne, igazi, és ezt bátran le merem írni, függetlenül attól, hogy a mai világunkban már szinte sikk az orvosokat szidni, szapulni, ócsárolni.
Szóval ahogy mosolyogva azt mondta, hogy „Ejnye mán no, hát azt hittem az egri nők sokkal bátrabbak!”, akkor már én is elnevettem magam, és -bár még mindig remegő hangon- válaszoltam, hogy én sem félek már, Édes professzor úr! Mert valóban ez volt a neve és hiszem, hogy a nomen est omen tényleg működik… Hiszen hogyan is történhetne másként, hogy ezt mondhassuk egy professzornak? Még most is mosolygok itt magamban, amikor ezeket írom…És kimondom hangosan a nevét…így 15 év után…Édes professzor úr! (Ha hallanátok az Édesnél a hangsúlyt!!)
J

    Aztán e meghitt kis közjáték után (no meg hogy normalizálódott a vérnyomásom meg a ritmusom) már tényleg el kezdték a vizsgálatot. Egy kis bemetszést ejtettek a combtőnél, hogy be tudják vezetni a katétert abba a nagy vénába, majd el kezdték felvezetni a szív felé. Valóban nem fájt. Bizsergető volt, meg fura, ahogy határozott mozdulatokkal csúsztatta fel azt az eszközt. Ám hogy mindeközben mi jár a páciens fejében, azt csak az tudja elképzelni, aki maga is átesett ilyesmin. Az én fejemben például az járt, hogy úristen, ez az izé itt bennem most célegyenesen a szívem felé veszi az irányt. És hogy vajon merre kanyarog. Hol tart. Tudja-e az utat. Nem fog-e eltévedni és mittudomén a hátam közepén kikötni. Persze minden rendben zajlott, és amikor a katéter célba ért, akkor el kezdték adagolni a kontrasztanyagot. Na, ez már tényleg csuda volt, mert a monitoron együtt figyelhettük az útját. Ugyanis szívkatéterezésnél a betegek is nézhetik (ha szeretnék) a képernyőt. Tulajdonképpen ez egy amolyan együttműködés is… Hogy maga az érintett is láthatja, mi újság odabent. A kontrasztanyag pedig gyönyörűen szivárgott be a szívbe, a koszorúserekbe és minden szívdobbanásra kis faágak villantak a szemem elé…
     Tulajdonképpen ha kívülállóként néztem volna, úgy is fogalmazhatnék, hogy gyönyörű látvány…Ám bennem egy olyan misztikus érzést keltett, egy olyan érzelemittas rácsodálkozást, hogy azt le sem tudom írni. Hogy szép volt-e avagy sem, arra már nem is annyira emlékszem, mint inkább arra az érzésre, hogy jééé OTT a szívem, ott lüktetnek benne az erek, és ott dobog, dobog, dobog…Dobb, dobb…- szia Ági, én a Szíved vagyok! Látsz engem? Jól látsz?
Komolyan mondom, ha ehhez nem kellene ilyen súlyos betegséget elszenvedni, azt ajánlanám, egyszer mindenki nézzen szembe a saját szívével! Nagyon lehet szeretni!
 

 

 

 

   

    Itt tartok egy pici szünetet (még mielőtt végképp elérzékenyülnék) és egy leírást teszek közzé, ami úgy gondolom hasznos lehet mindazok számára, akik olvassák a könyvemet, és kíváncsiak egy kicsit a „tudományosabb” részletekre is. (A melléklet az internetről, a Vitalitás Hypermed oldalról származik, a szakápolói munkába enged betekintést, és már csak azért is erre a cikkre esett a választásom, mert pontosan abban az évben készült, amikor az én szívműtétem is volt.)



Szakápolási feladatok szívkatéterezés előtt és után

 

 

Németh Tamásné

 

 

 

 

 

Ápolásügy 1998.11(2):22-3.

 

  

 

 
SZEMLÉZÉS

 

 

 

 

 

Készítette: Gyulai Teodóra
 

 

Magyarországon 1992-ben a szívkatéterezések száma 1 millió lakosra számítva 863 volt, amely érték az európai átlagban 1513, Németországban pedig 3200 eset szintén 1 millió lakosra számítva.
A szívkatéterezés olyan diagnosztikai vagy terápiás célból történő vizsgálat, amely során a szív anatómiai és funkcionális eltérései vizsgálhatók.

A szívkatéterezés célja

Diagnosztikai
- szívbetegség,
- koszorúér,
- billentyű szerzett,
- veleszületett betegségei,
- ritmuszavar

Terápiás
- PTCA,
- Ballon valvuloplastica,
- Ritmuszavar - ablatio

A szívkatéterezés olyan információval szolgál, melynek döntő szerepe lehet a szívműtét indikációjában, a műtét időpontjára és formájának megválasztásában.
A szívkatéterezés helyi érzéstelenítésben, a beteg éber állapotában történik úgy, hogy a katéterek elhelyezkedését röntgen képerősítővel követjük. Kontrasztanyagot adunk a koszorúerek megfestéséhez, a bal vagy néha a jobb kamra, esetleg az aorta ábrázolásához; vérmintákat veszünk a szíven belüli kóros összeköttetések kimutatására, nyomásmérést végzünk a szív különböző üregeiben, szívüregen belüli EKG-t készítünk.
A szerző ismerteti azt a 22 képalkotó és laboratóriumi vizsgálatot, amelyet a beavatkozás előkészítése során szükséges elvégezni. (kétirányú mellkasröntgen, góckutatás, vérzési és alvadási viszonyok tisztázása, vércsoport meghatározása, carotis- és hasi UH stb.)

A beteg előkészítése

A beavatkozás előtti nap

- A véralvadást gátló készítmények adását szüneteltetjük.
- Este 1 tbl. Seduxent adunk.
- Pszichés vezetés.

A beavatkozás napján

- Műtéti előkészítés; enyhe praemedicatio (1 tbl. Seduxen), a beteg nem reggelizhet.
- A beavatkozás helyén a szőrzet leborotválása, majd utána alapos tisztálkodás.
- A rendelt gyógyszereket kevés vízzel beveszi a beteg (kivételt képeznek az antidiabetikumok - inzulin, Adebit, Gilemal).
- Orvosi utasítás alapján a végtag fáslizása, ha a beteg felszíni vénái tágultak.
- Vérnyomásmérés.
- A dokumentumok elküldése a beteggel a hemodinamikai laboratóriumba: kórlap, lázlap, ápolási lap, kétirányú mellkasröntgen-felvétel, hozzájárulási nyilatkozat.
Az eljárásra a műtőben kerül sor, időtartama átlagosan fél és két óra között változik. Az egész beavatkozás elektrokardiográfiás monitorozás mellett történik.

Szakápolói feladatok

A szívkatéterezés után


- A beteg visszaszállítása után azonnal EKG-készítés és vérnyomásmérés.
- Szigorú fekvés nyolc órán keresztül, ezért a beteget segíteni kell a mindennapos teendők területén, pszichés és szomatikus szükségleteinek kielégítésében.
- Bő folyadékfogyasztás (2 l tea) biztosítása, segítve ezzel a kontrasztanyag mielőbbi kiürülését.
- A beteg ehet, ihat, antidiabetikus gyógyszereit megkapja.
- A fejét nem emelheti meg az első két órában.
- Azon az oldalon, ahol a katéterezés történt, a lábát sem térdben, sem csípőben nem hajlíthatja.
- A nyomókötéssel ellátott területre homokzsákot helyezünk az első két órában.
- Az arteria dorsalis pedis pulzációját legalább kétszer tapintani kell az első nyolc órában.
- Kontrollálni kell a vizeletürítést, mennyiségét fel kell tüntetni a lázlapon, ha a beteg nyolc órán belül nem ürít vizeletet, a hólyag telítettségét ellenőrizni, és az orvost értesíteni kell.

A vizsgálat utáni napon

- 24 óra múlva a katéterezést végző orvos, vagy a beteg osztályos orvosa a nyomókötést eltávolítja, a lábat megnézi, utána a beteg szabadon mobilizálható.

A szívkatéterezés lehetséges szövődményei

- Haemathoma kialakulása a punctio környékén: a beavatkozás helyén jelentős vérömleny, amely korábban nem volt észlelhető.
- Vérzés a beavatkozás helyén: a nyomókötés eltávolítása után gumikesztyűs kézzel a pulzust kitapintva, a beszúrás helyétől kb. 2 cm-re, a beteg feje felőli irányban erős nyomást kell gyakorolni úgy, hogy a vérzés elálljon.
- Anginás panaszok, ritmuszavar: azonnal EKG-t kell készíteni, vérnyomást mérni.
- érelzáródás: az arteria dorsalis pedis pulzációja eltűnik, a láb hideg, fehér, nagyon fáj.

Szívkatéterezés után a vizsgálati eredmény ismeretében a további terápiára három lehetőség van a beteg szempontjából

- Gyógyszeres terápia,
- Ballonos tágítás,
- Műtét.

 

 

   

 

 

Nos, e kis kitérő után jelzem, hogy én ezekből a lehetőségekből mit is „választhattam” volna, na miiit?
Hát naná, hogy a műtétet.
Sajnos.
Ami természetesen korántsem az én választásom volt, hanem a vizsgálat közben láthatóvá vált súlyos probléma folyománya. Ami szintén nem egy átlagos deffekt volt nálam (ugye, hogy nem vagyok hajlandó átlagos lenni semmiben, hmmm, tudtamén!), hanem az, hogy nekem NEM a koszorúerekkel volt a probléma, sőt a vizsgálat után –amely emiatt jóval tovább is tartott, mint általában szokott-, meg is jegyezte az orvos, hogy idézem: „Magának olyanok a koszorúserei Ágnes, mint egy újszülött csecsemőnek. Azokon egy gramm elmeszesedés nincs még, ami persze nem zárja ki, hogy 60 éves korában legyenek, ellenben a nagy artériák közül, az egyik oly mértékben, olyan súlyosan rongálódott, hogy feltétlenül szívműtétre lesz szüksége. Lehetőleg mihamarabb.”
(Utólag tudtam meg, amikor a zárójelentések a kezemben voltak, hogy az a „súlyos rongálódás” mit is jelentett. Mert szó szerint ez volt odaírva: „Selectív coronarographia: A bal közös törzs kb. 1 cm hosszúságú. Az LAD az I. septalis ág után amputált.”.
És EZ okozta az infarktusomat, nem  koszorúér elzáródás. El tudom, képzelni, MEKKORA lehetett az a vérrög, ami amputálta azt az eret-ágat-bogat vagy mit. Talán még pingpongozni is lehetett volna vele.) 

 

 

 

 

 

     A katéterezés után így aztán más dolgom nem is volt, mint hazamenni és várni a Nagy Behívót. Természetesen tanácsokkal és gyógyszerekkel bőven el lettem látva, hogy az állapotom addig se rosszabbodjon, a syncumárt továbbra is szedni kellett, így aztán megvoltak a „programjaim”, hogy ne unatkozzak túlzottan, mert járhattam a vérvételekre, no meg az EKG ellenőrzésekre. Ismét beköszöntött az „esztékábajárónénike” korszak.
Persze azt nem mondom, hogy tök nyugodt voltam, mert miután ki lett hirdetve az „ítélet” - bár hangsúlyozom, hogy akkor ugyan nem örültem neki, ma már csak hálás lehetek a sorsnak, amiért így döntöttek az orvosok-, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mi lesz velem és a gyerekeimmel, ha netán nem élem túl azt a szívműtétet. Még kimondani sem mertem hangosan ezt a szót…
     Akkoriban ez azért még nem volt olyan „természetes” -valljuk be, manapság sem az, csak a média jóvoltából sokkal gyakrabban látjuk, halljuk és emiatt lassan azt hiszik az emberek, hogy ez is olyan lesz hamarosan, mint egy vakbélműtét, megcsinálja már a portás is. (Mindeközben ettől függetlenül ugyanúgy elveszíthetik az életüket emberek akár egy szimpla mandulakivételt követően is…)
Szóval izgultam ám rendesen, és mivel internet még a közelben sem volt annakidején, a tudatlanság rémisztő ereje és maga a bizonytalanság néha szinte megbénított.
 A hetek múltával szinte már vártam is, hogy túlessek rajta, már minden nap türelmetlenül lestem a postást, hozza-e már azt a bizonyos levelet azzal a bizonyos dátummal.

 

 

 
    Aztán amikor eljött a pillanat (gyönyörű nyári délelőtt volt), remegő kézzel bontottam fel a borítékot… És az suhant át az agyamon, hogy úristen, hány napom van még hátra. Mai ésszel pontosan tudom, hogy már nem így csinálnám, nem így „éreznék”, a mai eszemmel már csak a biztató jövőmet láttam volna magam előtt… De akkor még arról sem hallottam, mi az a Tudat és mi az a „bevonzás” és hogyan kell ügyesen irányítani a gondolatainkat hasonló élethelyzetben…
     Az én gondolataimban csak az volt, hogy szívműtét, felvágnak, szétfűrészelnek, végem.
Ez azonban csak tényleg addig a pillanatig tartott, amíg elolvastam a levelet és ránéztem a naptárra. Egy hetem volt. És akkor már hirtelen azt is tudtam, hogy ez az egy hét nem a hátralévő időmet datálja, hanem a vadiúj életem kezdetét majd.
Akkor már bíztam, akkor már hittem. Abban, hogy ennek így kell lenni, és abban, hogy a szívecskémnek erre szüksége van. Hogy még nagyon sokáig doboghasson, ketyeghessen, szerethessen – éltessen.

 

 

 

 

„A pénzemet én máma mind elmulatom”

 

  

      1998. július 13.-án reggel ébredéskor rögtön az előző nap összekészített kis bőröndömre esett a pillantásom… Eljött az utazás napja.
A gyerekek már anyunál voltak, igyekeztem úgy elbúcsúzni tőlük, hogy ne kapjak sírógörcsöt, és közben erőnek erejével hessegessem el azt a minduntalan visszatérő iszonyatos érzést, hogy lehet, hogy utoljára látom őket. Még most is könnybe lábad a szemem, még most is elszorul a torkom, amikor azokra a percekre gondolok…
Ők tudták, hogy anya kórházba megy, hogy meggyógyítsák a szívét, de gyermeki optimizmusuknak köszönhetően biztosan nem gondoltak semmi rosszra. Hiszen anya az elmúlt másfél évben amúgy is ki-bejárkált a kórházakból, sosem volt oda túl sokáig, és ugye mindig, mindig hazajött.
Hitték, ezúttal is csak erről van szó, adtak nagy cuppanós puszikat és nevetve mondták, siessek haza megint. Nem voltak kétségbeesve, előttük volt a nyári szünet, ráadásul mehettek a Mamihoz Egerbe!
Arról viszont egy külön regényt írhatnék, hogy drága jó anyukám SZEMEIBEN mennyi aggódást, mennyi félelmet láttam (pedig annyira MOSOLYGOTT!), és mit éreztem akkor, amikor minden erejét összeszedve, hogy ne zokogjon fel – szorosan átölelt…
      A gyerekekre visszatérve, azért annak kimondottan örültem, hogy nem sírva-ríva váltunk el, és csak a magasságos Úristenben bízhattam, hogy ugyanilyen vidámak leszünk, amikor majd újból viszontlátjuk egymást. Nem voltak már olyannyira picik, bár a nagyobb lányom jóval többet felfogott a tényekből, a kicsinek viszont épp elég volt, hogy a nagy nem izgult látványosan.
Krisztikém 12, Lili 6 éves volt ekkor…
Én pedig 35 .

 
   

 

 

 ~ * ~

 

 

 

      A Debrecenbe vezető út csodálatos volt. A ragyogó napsütés, a bárányfelhős gyönyörű kék ég,  a mélyzöld lombú fák… mintha csak azok is mosolyogva integettek, bólogattak volna: - Veled vagyunk, visszavárunk!
Igyekeztem NEM FÉLNI, igyekeztem ezeket a szépségeket mélyen magamba szívni, elraktározni, az agysejtjeimbe vésni, szinte lefényképezni a szememmel…
Pedig nehéz volt, mert a könnyektől nem mindig láttam tisztán.
Az a monoton, állandóan visszatérő rémület, amit sehogy sem tudtam kiirtani a gondolataimból, az folyton ott csúfoskodott minden szép dolog mellett. Az egész nyár nekem énekelt, nekem pompázott…de bennem mégiscsak az  dübörgött, hogy na „lehet, hogy ezt is utoljára látom”… Ha a kedvenc zeneszámomat hallottam a rádióban, akkor meg arra, hogy na „lehet, hogy ezt is utoljára hallom”. Mint egy skizofrén lény, viaskodtam az egyre hangosabban kiabáló félelmemmel, próbáltam lehurrogni, hogy HAGYJÁL MÁR BÉKÉN, nem lesz semmi baj, tudom, hogy nem lesz semmi baj, de én akárhogy ordítottam a saját fejemben, az a másik hang mégis felül tudott kerekedni: „És mi van, ha meghalsz?”
     Nagyon egyszerűen oldottam meg ezt a kínzó feszültséget: egyszerűen fogtam magam és elaludtam. Álmomban túl voltam a műtéten, álmomban egy virágos réten futkároztam, álmomban könnyű voltam és egészséges, nem fájt semmi és valami hatalmas megkönnyebbülést éreztem, mert TUDTAM, hogy túl vagyok a nehezén, nincsen semmi baj és szép az élet sállálá.
(Ma már biztos vagyok benne, hogy az ÁLMINK a segítőink… Hogy az álmunkban látott történéseket valósággá tudjuk tenni, hogy a belső énünk, lényünk így üzeni nekünk a megoldásokat. Még akkor is, ha úgymond „rosszat álmodunk”, mert az is egyfajta üzenet, az is valamiféle megoldás, csak rá kell ÉREZNÜNK és tudni kell dekódolnunk.)

     A Nagyerdőnél ébredtem fel…
Vakított a napfény. Valahogy tényleg sikerült kialudnom magamból a félelmet, inkább már csak a kíváncsiság dominált…Hogy találunk-e parkolóhelyet, meg milyen lesz a kórház, ilyesmik.
Az egész terület valami hatalmas volt! El sem tudtam képzelni, hogy ez tényleg olyan, mint egy kis városka.
      Gondoltam is magamban, hogy na én itt tuti el fogok tévedni, ha le akarok jönni majd sétálni! (Lám, mindjárt nem az elmúlás tébolyította már a fejemet, hanem a praktikum: Melyik kis boltocska lesz a legközelebb, ha kaját akarok majd venni. Mert kezdtem valami olyasfélét érezni, mint amikor nyaralni, üdülni megy az ember, és feltérképezi jóelőre a büféket, trafikokat, kocsmákat, egyebeket… Elvégre mindjárt vígabb ezen morfondírozni, mint azon, hogy milyen színű legyen a koporsóm nemdebár.)

A klinika épülete impozáns volt, ám gyönyörűségében is egy kicsit…félelmetes.
Különösen a kapun a hatalmas felirat: SZÍVSEBÉSZET. Maga a szó is misztikus volt és hihetetlen, hogy -úristen- tehát most már itt vagyok. Valahogy a tudatom mélyén ismét benne volt, hogy e helyen azért bizony életek sorsa fordul jóra, avagy rosszra, netán a legrosszabbra....

    

     Az épületbe belépve óriási előtérbe kerül az ember, tisztára olyan miliője van, mint egy többcsillagos modern szállodának. Ráadásul egy gyönyörű szobor ragadja meg azonnal a figyelmet, Váró Márton: Auguszta nevű alkotása, egy carrarai márványból készült szépséges nőalak. És bár nem tartozik szorosan a témához, csupán azért jegyeztem meg, mert engem elbűvölt, körbe is csodáltam, mint valami kiállításon (gondolom tudat alatt ezzel is késleltettem egy kicsit magát a kórházi felvételt). Persze, biztosan látták a portán (recepción?), hogy új szállóvendég érkezett, el is kérték a beutalómat, majd elirányítottak az ambulanciára, ami az alagsorban volt.
Ott kitöltöttek minden létező papírt, ismét alá kellett írnom egy csomó beleegyezést (már nem is töprengtem el a százalékok itteni arányain) aztán már tényleg nem volt visszaút… Irány az emelet.

    Végtelenül kedves fogadtatásban volt részem (ismét inkább „vendégnek” éreztem magam, mintsem betegnek), az első az volt például, hogy megmutatták, hol az étterem (étterem!) és hogy félre van téve az ebédem. Na Ági - gondoltam magamban-, ezek vagy túl jól ismernek téged azokból a kismillió mindenféle vizsgálatokból, vagy ha ez itten így szokás, akkor tényleg berendezkedünk egy kisebbfajta nyaralásra, legfeljebb közben megszívműtenek, ha annyira akarnak. Szépen terített asztaloknál, szabadidőruhában, melegítőben ücsörögtek az emberek, párolt húst és rizst falatoztak, kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek, vagy épp egy nagy hűtőből gyümölcsöket, desszerteket szedegettek elő, mondom, csöppet sem kórházszaga volt az egésznek!
    Talán csak a köntösök, melegítőfelsők alól ki-kibukkanó, és a mindannyiuk mellkasán hosszában végighúzódó fehér kötések emlékeztetett arra, hogy mégsem egy üdülőben járok, és hogy miért is vagyok tulajdonképpen itt.
És aztán a szoba. Egy aranyos nővérke (ezentúl az aranyos jelzőt külön már nem használom, mert esküszöm, mind az volt!) kísért be a „kórterembe” amit muszáj idézőjelbe tennem, mert ahová amikor beléptem, ismét csak szállodában kellett hogy érezzem magam. Komolyan mondom, ez tuti hogy valami módszeres megtévesztésre szolgálhatott - biztosan azért, hogy szívműtét előtt ne kapjanak a rémülettől infarktust a páciensek és minél otthonosabb környezetben reszkessenek tovább a másnap miatt-, annyira szép, annyira napfényes annyira tiszta és barátságos volt! Az ablakokon gyönyörű függönyök, tudjátok, az a mediterrán szín összeállítású, hosszában csíkos, selyemfényű anyagból való, ami ma is nagyon divatos, na képzelhetitek 15 évvel ezelőtt mit össze nem gyönyörködtem bennük!

        4 ágyasak voltak a szobák, minden szobához volt külön zuhanyzó, mosdó, wc.
Miután kipakoltam a holmimat és berendezkedtem, a nővérszobában kaptam még néhány laborvizsgálathoz szükséges papírt, amelyekkel másnap reggel volt jelenésem vérvételre, egyebekre. Így aztán a délután már csak azzal telt, hogy a szobatársakkal ismerkedünk, beszélgettünk. Egyikük –egy középkorú asszonyka- már egész jól volt, ő már „négynaposan” szinte virgonckodott is, na persze csak úgy óvatosan, gondolom, a sebek csak fájhattak azért…
(Nos, hogy mennyire, azt később jómagam is megtapasztaltam.)
De belőle már erőt lehetett meríteni, hogy lám, csak ezt a néhány napot kell kibírni és aztán megy minden a gyógyulás útján!
Velem szemben egy idősebb nénike feküdt, ő nagyon félt, szintén aznapra volt kiírva, mint én, ő lett az, akiben mindannyian egyesült erővel tartottuk a lelket, először azért, hogy ne féljen annyira, nem lesz semmi baj, utána meg azért, hogy ugyan ne akarjon már meghalni, ha már túlélte a műtétet! (De ne vágjak előre)
Természetesen aki túl volt már a nehezén, azokkal az ember szívesen beszélget a folyosón, a teraszon, az ebédlőben, mert hát mi is lenne itt a fő témakör, mint a Nagy Műtét ugye.
Voltak, akik hallani sem akartak a rájuk váró megpróbáltatásokról, de sokan –mint például én is- inkább kíváncsian, mintsem rémüldözve hallgatták a „sztorikat”.
Na, ez is olyan, mint a szülés –gondoltam magamban-, mindenki ugyanazon esik át, de utána ahány anya, annyiféleképpen éli meg, meséli el.
Így aztán gyorsan elszaladt a délután, este még lehetett olvasgatni, tévézni.
      Másnap reggel a vérvétel volt a legelső mozzanat, ami már meg sem kottyant a szétlőtt vénáimnak, bár az itteniek még nem ismerték az én hipervékony ereimet. Kérdezték is, hogy az egriek hogyan boldogultak velem, minden elismerésük az övék, szóval elmosolyogtuk a dolgokat, azt is látták rajtam, hogy én az optimistább és derűlátóbb betegek csoportjába tartozom, tehát mindjárt kölcsönösen jóba is lettünk a nővérkékkel.
Szerették az olyan pácienseket, akik nem a kezüket tördelve ácsorogtak egész nap a nővérpultnál, siránkozva, kérdésekkel bombázva őket, netán jajveszékelve, hogy hű de meg fognak halni másnap. Persze az ilyen aggódósabb betegekkel is olyan türelmesen, olyan együttérzően beszéltek, hogy csak ámultam. Istenem, mennyi türelem, mennyi szeretet volt bennük!

      Ebéd után az összes eredményem megérkezett, s mondták, hogy minden rendben van, tehát másnap, azaz július 15.-én, a tervezett időpontban meg is lesz az operáció.
Délután egy nagyon kedves „találkozó” várt rám, maga a szívsebész óhajtott elbeszélgetni egy kicsit velem…
Azt hittem, hogy ez valami személyes kiváltság, biztos ismerkedni akar a drága professzor úr, sose lehet tudni, nem-e hallott már a nem mindennapi szépségemről, vagy a túlélőművészetemről vagy valami hasonló, és jóelőre meg akar jegyezni magának, ám kiderült, mindenkivel személyesen találkozik a műtétet megelőző napon.
     Érdekes volt ez az egész, mert én olyan távolinak, olyan „Isten-szerű” embernek képzeltem el őt, akiben ilyen hatalmas tudás, ilyen fantasztikus orvostudomány  lakozik, ellenben nagyon is földi, szinte hétköznapi volt - persze ha leszámítom azt a végig ott motoszkáló gondolatomat, hogy jézusom, holnap ez az férfi fogja szó szerint kezében tartani a szívemet…Aranyos volt, megnyugtató hangon röviden felvázolta, hogy nagyjából mi fog történni velem a műtőben, majd az ébredést követő órákban.
Biztatott, hogy semmiképpen ne izguljak, az nem tesz jót, de egyébként is estére kapok majd valami enyhe nyugtatót, vagy altatót.
A mosolya is  imádnivaló volt, de az is lehet, hogy csak én láttam így, valami totális elfogultsággal tekintve rá, ha már rábízom az életemet…

    

~ * ~

  

      Estére még volt egy kis programom, az úgynevezett előkészítés, szóltak a nővérkék, hogy ideje „szépítkezni”.
Mivel úgy vélték, vagyok azon a szellemi színvonalon, hogy ne vagdossam fel az ereimet, megengedték, hogy saját magamnak borotváljam le a lábaimat (ahonnan a pótlást veszik majd ki az áthidaláshoz), ám amikor nagy boldogan bevonultam a parányi fürdőszobába, hogy minimum olyan simára beretváljam a virgácsaimat mintha randira készülnék, az egyik nővérke utánam szólt és a kezembe adott egy flakont.
Avatatlan szemek tusfürdőnek nézhették volna, vagy ilyesminek, végeredményben az is volt. Csaképpen nem abból a célból, hogy megint luxusszállodában érezzem magamat, kis ajándék pipere cuccal, hanem ez valami fertőtlenítő lötty volt. De még milyen büdös! Jáááájj! És külön felhívta a figyelmem a drága nővérke arra is, hogy ezzel ne csak a habtestemet sikáljam le zuhanyozás előtt, hanem hajamat is mossam meg, de alaposan!
Jesszus. Rémes szaga volt, még riasztóbb színe, de a legborzasztóbb az a tudat volt, amit nem is tudnék másképp fogalmazni, hogy hirtelen olyan érzése támadt az embernek, mint mikor Auswitzban lefertőtlenítették az a sok szerencsétlent - bocsánat ezért az iszonyú hasonlatért és tényleg csak egy ezredmásodpercre suhant át az agyamon - de ez a tetőtől talpig való fertőtlenítés olyan szörnyű érzés volt…
Gyorsan el is hessegettem ezt a mélységesen negatív gondolatot és próbáltam vidáman felfogni, hogy bármi történjék is velem az elkövetkezendő időkben, de bolhás vagy tetves jódarabig nem leszek!
      Miután megtörtént eme nem mindennapi tisztálkodás, mondták, hogy bújjak bele a szintén agyonfertőtlenített kórházi hálóingbe, aztán pedig nyomás az ágyba (és nem, nem azon törni a fejecskémet, hogy az alabástrom simaságúra borotvált lábikómra csipkés combfixet húzzak-e rögvest, vagy hogy a fertőtlenítőszagú hajammal be ne essek egy exkluzív fodrásszalonba, azután pedig lelépjek valami buliba), szóval most már nem tehetem ki magam semmilyen fertőzésveszélynek.
Lefekvés előtt valóban kaptam egy szem enyhe altatót, bár mondtam, hogy én soha életemben nem vettem be még ilyesmit, lévén tökéletesen működik az alvókám, de felvilágosítottak, hogy ez inkább arra való, hogy a maradék szorongás is elmúljon, ha volt.
És én úgy aludtam, olyan édesdeden, mintha másnap nem is életem legfontosabb napja várt volna rám.


        Reggel természetesen már sem enni, sem inni nem lehetett, ellenben megkaptam a betegek által „koktélnak” illetve „bátorítónak” becézett injekciót vénásan, ami ugye arra hivatott, hogy lenyugtassa, előkészítse az altatásra a szervezetet.
Nos, erről csak azért írok bővebben –és ezért is az a címe ennek a fejezetnek ami-, mert ez egy érdekes anyag. Szakavatottak biztos pontosan tudják, mi az összetétele, én azonban arra tippeltem, hogy vagy pia van benne vagy valami illegálisan beszerezhető drog, mert rám úgy hatott, mint aki be van rúgva, de minimum betépve.
Mint kiderült, ez is olyan, hogy kire hogy hat, embere válogatja.
A néni, aki olyan nagyon félős volt, na ő teljes apátiába süllyedt tőle, szinte már sóhajtozni is elfelejtett, olyan megadóan nézett maga elé, hogy szerintem ott a szobában meg lehetett volna műteni. Volt aki sírdogált tőle, volt aki meg sem szólalt, csak bealudt jóelőre. Azokat úgy kellett felkölteni, hehe, vicces, hogy azért, hogy aztán újból elaltassák.
      Én, amikor kezdett hatni az anyag, teljesen feldobódtam.
Kezdett kitágulni, sőt színesedni a világ, és amikor fel kellett tornáznom magam a kis lépcsőn arra a gurulós ágyra (amin a műtőbe toltak), szinte már élveztem is az egészet. Nem bátortalanul másztam fel rá, hanem szinte felhuppantam, majd azonmód kényelmesen el is helyezkedtem rajta – törökülésben. És amikor azt a zöld műtőssapkát a fejemre húzták, beindult a hacacáré.
Nomármost vagy túladagolták a cuccot, vagy én nem voltam hozzászokva az ilyesmi pszichotikumokhoz, de ez a sapka teljesen elvarázsolt. Mint már említettem, a nővérkékkel egész jól összebarátkoztam az elmúlt pár napban, tudták is, hogy valamilyen szinten nem vagyok százas, de hogy a műtőssapkát a fejemről lekapva, és azt erőteljesen lengetve hangosan el kezdjek énekelni, na arra ők sem voltak felkészülve.
De nem zavarta őket - vagy csak úgy voltak vele, hogy bolond lukból bolond szél fúj, és úgyse igen fog ez danolászni holnap ilyenkor, hát rámhagyták a mókát.
És nagy vigyorgások közepette tolt végig a folyosón a műtőssegéd srác, én ültem az ágyon, ritmusra lobogtattam a sapkát, és teli torokból nótáztam hogyaszongya:


„Mulassunk délelőtt és délután,
Éjfél előtt, éjfél után.
Ma már csak okos ember él bután,
Hát juszt is víg a nótám:
A pénzemet én máma mind elmulatom,
Kalapom-pom-pom, kalapom-pom-pom a szemembe borítom,
A Svábhegyet is a fülembe huzatom,
Kalapom-pom-pom, kalapom-pom-pom a szemembe borítom!”


És a kórtermek ajtajában kint álltak a többiek, és integettek, meg mosolyogtak ők is… Amikor a nővérszoba előtt haladtunk el, még tenyérpacsit is adtak az ápolónők és mondták, hogy ez az Ágnes, így kell ezt, csak semmi pánik.
(Ki tudja meddig emlegették még utána, hogy volt egy beteg, aki a szívműtétje előtt végigénekelte a folyosót egészen a liftig.

 

 

 


     A liftben aztán már csöppet sem voltam ilyen mulatozós kedvemben, akkor már jókislány módjára elfeküdtem (nehogy már egy ilyen renitens beteg miatt fejmosást kapjon szegény műtősfiú), tőlem szokatlan módon teljesen elcsendesedtem, és bizony megszeppenve számolgattam magamban az ébren töltött utolsó perceimet…
És amikor kitárult a műtő ajtaja és én megpillantottam azt a rengeteg misztikus műszert, a szív-tüdő-gépet, a mellkasterpeszt, a fűrészt (igen, a fűrészt, jajistenem), meg a többi titokzatos eszközt, akkor már végképp inamba szállt az iménti bátorságom.
Sok idő azonban nem volt a további tépelődésre meg aggodalomra, mert mihelyst levették a hálóingem, átemeltek a nagy műtőasztalra, leterítettek a hatalmas zöld lepellel, megkaptam vénásan az injekciót…majd behelyeztek egy olyan kipárnázott vályúnak tűnő valamibe (jobb szó nem jut eszembe), ami két oldalról a bordáimat tartotta azt hiszem.
     Arra emlékszem még, hogy nagyon sokan voltak, vagy csak soknak tűntek, de mindenki olyan nyugodt volt és olyan magabiztosan tette a dolgát.
Mint egy űrhajó kilövő állomás vezérlőpultjánál, egymás után hangzottak el a rövid parancsszavak, adatok, a műszerek állapotának egyeztetése…
A műtétet végző orvosnak az arcát már nem láttam a szájmaszktól és attól a speciális szemüvegtől ami olyan volt, mintha kis mikroszkóp lenne a fejére szerelve…Pedig szólt hozzám, talán még el is mosolyodtam, emlékeztem rá, hiszen vele beszélgettem előző nap olyan kedélyesen…
Aztán az altatóorvos az arcomra helyezte a maszkot és számolnom kellett száztól visszafelé.

 

  

 ~ * ~

   

 

 

Az ébredés 

 

 

- Ágnes! Ágnes! Hall engem? Nyissa ki a szemét, ha hall engem!  

Hallani ugyan hallottam, de a legelső gondolatom az volt, hogy atyaég, szedjék már le rólam ezt az irdatlan méretű követ vagy sziklát, vagy nemtudommit, de könyörgöm gyorsan, mert nem bírom el ezt a súlyt! Úgy éreztem, hogy valami iszonyúan gúzsbaköt, nyom és szorít, olyan volt, mintha egy egész háztömb lett volna a mellkasomon.
Aztán kinyitottam a szemem, de csak valami ködös, tejszerű fátyolon át láttam a fölém hajoló ápolónőt.

      Meg akartam szólalni, hogy igen, hallom, de akkor tudatosult bennem, hogy nemcsak a mellkasomon volt súly, hanem a torkom is el van zárva, és se köpni se nyelni, se megszólalni nem tudok. Ekkor valami furcsa kétségbeesés tört rám, hogy ez csak valami rémálom lehet, de azonmód jött is a megnyugtató tájékoztatás, hogy ne ijedjek meg, túl vagyok a műtéten, nemrég hoztak fel az intenzív osztályra és éppen ébredezem, azaz most kezdek tudatomhoz térni. Valamint hogy még lélegeztetőgépre vagyok kapcsolva, és a légcsövemben lévő tubus miatt nem tudok beszélni. Viszont mindjárt meg is fogta a kezem valami angyalszerű lény (akkor még nagyon kába voltam, és angyalnak hittem a nővért, bár az az igazság, hogy szerintem nem állnak túl messze ettől a státusztól a szívsebészet intenzív osztályán dolgozó emberek), hogy szorítsam meg olyan erősen, ahogy csak tudom. Hú, összeszedtem minden erőmet, gondoltam most aztán megmutatom, hogy milyen izompacsirta vagyok!
Háát… arra elég volt, hogy beírják a lázlapomra, hogy élek és eszméletre tértem, szkanderozásra azonban egyenlőre még nem hívtak ki ezzel az eredményemmel…


      Viszont, hogy így fel lettem ébresztve, egyből azon kezdett járni az agyam, hogy hogyan szerezhetném mielőbb vissza a szemüvegemet, mert ha már beszélni nem tudok, legalább lássak. Nem volt könnyű, de nem azért voltam én Activity bajnok egykor, hogy ne mutogassam el, mit óhajtok! És bár azonnal megértették a kérésemet, nem szívesen teljesítették azt, mondván, hogy egyenlőre nincs túl nagy szükségem arra a szemüvegre. Nincs-e?? Mikor nekem a szemüvegem a biztonságom, a világom, és az az utolsó ruhadarab, amitől bármilyen körülmények között is megválok (HA megválok!), persze altatásban könnyű volt elvenni naná.
És mivel a vérmérsékletemtől az sem áll távol, hogy mutogatva is tudjak hisztizni, inkább odaadták, nehogy már amiatt boruljak ki. (Magukban persze azt gondoltak amit akartak, bár amikor látták, hogy ettől frankón megnyugodtam, rájöttek, hogy tényleg  jobb engedni ennek az akaratos tyúknak, aki így kikötözve, gépekkel felmálházva is képes elérni amit akar…Hátha lesz legalább ekkora ereje az elkövetkezendő megpróbáltatások átvészelésére is! )


         A szemüvegemmel az orromon mindjárt jobban éreztem magam, meg szerintem az altatószerek hatása sem múlt el még teljesen, így aztán mint aki jól végezte dolgát, ismét elaludtam.
Kisvártatva (utólag tudtam meg hogy az kisvárta volt vagy három óra is) ismét költögetni kezdtek, amit felettébb zokon vettem, mert legalább addig semmi se fájt.
És elkezdődött a lélegzünk-vagy-nemlélegzünk játék. Ami abból állt, hogy először is szépen elmagyarázták, hogy most lekapcsolnak a lélegeztetőgépről, és ha ügyesen, önállóan veszem a levegőt, akkor már nem is kell majd visszatenni rá.
Na, nehogy már egy sima lélegzés kifogjon rajtam, bár óhatatlanul eszembe jutott a szőkenős vicc, amikor a walkmanból azt hallgatta álló nap, hogy „belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés”, és szegény csórikám meghalt, amikor levették a fejéről a fülhallgatót.
      Én biztos voltam benne, hogy ez nekem menni fog, úgyhogy nem is bántam, hogy végre megszabadulok ettől a gépezettől. (Nem valami vidám érzés ám ÉBREN a gépen lógni, kimondottan kellemetlen, sőt olykor fájdalmas is. Pszichésen meg legalább annyira nyomasztó folyamatosan hallani azt a
Darth Vader-szerű monoton szuszogást.)
Szóval megpróbáltam a feladatot végrehajtani, ment is a dolog, flottul. Legalábbis én azt hittem.
Érdekes ez… Szentül meg voltam róla győződve, hogy vagányan és magabiztosan lélegzem, aztán mindig arra ébredtem, hogy élesen sípol egy szerkentyű, a közelből pedig mindig felharsant az „ÁÁGNES, T-E-S-S-É-K L-É-L-E--G-E-Z-N-I!!” mondat.
Eleve én azt sem érzékeltem, hogy be-bealudtam. Azokban a percekben valóban szó szerint NEM VETTEM LEVEGŐT. Magyarán, ha elaludtam, még nem működött a légzőreflex. Szomorú voltam, mert bizony kilátásba lett helyezve, hogy sajna vissza kell kapcsolni rá, ha nem szedem egy kicsit össze magam…


     Összeszedtem. Igyekeztem odafigyelni és tudatosan ki-be fújni a levegőt. Hihetetlen volt, hogy belül én úgy éreztem, mint aki AKKORÁKAT LÉLEGZIK, hogy a velencei Sóhajok hídján is becsületemre vált volna, ám a valóságban ez annyi volt csupán, mint egy halódó madárka utolsó pihegése. Kábé annyit mozdult a mellkasom is.
Aztán rájöttem ám, hogy huncut a bordám, a lehető legminimálisabb megmoccanásra volt csak hajlandó, úgyhogy kénytelen voltam egy belső beszédet intézni hozzá, hogy idehallgass kiskomám, most vagy engedsz normálisan lélegezni, és emelkedsz, süllyedsz, ahogy azt kell, vagy nagyon nem leszünk jóba, ha miattad raknak vissza arra az utálatos masinára.
Hogy ez mekkora fenyegetésnek hathatott a szétfűrészelt szegycsontomra, azt nem tudom, de mintha tényleg beindult volna nagy nehezen ez a létfontosságú funkció.
Fájdalmat gondolom, csak azért nem éreztem, mert a szerek, vegyületek még erősen tompítottak mindenen, de maga a jellegzetes emelkedés-süllyedés mozdulata is szinte láthatatlan volt szabad szemmel. Mindenesetre ezen a legelső megpróbáltatáson sikeresen túl voltam.
Utána már tényleg hagytak hol aludni, hol pedig tovább ébredezni.

Az emberi szervezet csodákra képes, ha regenerálódásról van szó. Másnap már egész jól voltam, icipicit feljebb csúszhattam az ágyon, ami arra volt jó, hogy elborzadva sorba vizslassam a belőlem kilógó csöveket, kütyüket.

 

„A legtöbb esetben egyszerre három-négyféle infúziót adunk a betegnek. A kezelést nagymértékben könnyíti, és a beteg számára elviselhetőbbé teszi, hogy olyan eszközt juttatunk a vénájába (branül vagy centrális kanül), amely elkerülhetővé teszi a gyakori injekciózást, illetve azt, hogy amikor sürgősen kell gyógyszert adni, percekig vénát kelljen keresgélni.

A centrális kanül bevezetése gyakran a nyakon található vénán keresztül történik. Első pillanatban ijesztőnek tűnik, hogy "nyakon" szúrják a beteget, de a beavatkozás általában nem fájdalmas.

A lélegeztető tubus eltávolítása után is számos cső marad a beteg testében, amelyek a következők:

  

  1. Gyomorszonda: az orron keresztül a gyomorba vezetett cső, amely megakadályozza a gyomortartalom okozta feszülést és hányást;
  2. Hólyagkatéter, amely a műtét alatt, ill. az intenzív megfigyelés első óráiban alkalmas a vizeletmennyiség pontos mérésére. Ébredés után a hólyagban lévő katéter vizelési ingert okoz. Eltávolítása általában 24-48 órával a műtétet követően lehetséges.
  3. Mellkasi szívócső (drain): a mellkasban a leggondosabb műtéti technika mellett is kismennyiségű véres folyadék képződik, amelynek kivezetésére mellkasi szívócsövet használunk. Amikor a folyadék újraképződése megszűnik - általában a műtét második vagy harmadik napján -, a szívócsövet, kis kellemetlenség kíséretében, egy határozott mozdulattal eltávolítják.
  4.   

Artériás, ill. vénás katéter: mind az artériába, mind a vénába juttatott katéter biztosítja, hogy a betegtől artériás, ill. vénás vért bármely időpillanatban könnyen és fájdalommentesén nyerhessünk, illetve vénába adandó gyógyszert vagy vérátömlesztést adhassunk. Az állapot stabilizálása - egy-két nap - után a legtöbb ilyen katéter eltávolítható.”

(Részletek  Prof. Dr. Jánosi András Szívbetegek képes ABC-je című könyvéből.) 

 


Nos, unalmas óráimban ezekkel a jószágokkal ismerkedtem alaposabban.
Nem óhajtom részletezni az eme csövekből szörcsögve távozó folyadékok színét, szagát, állagát, szerintem egy ilyen hatalmas műtét után az emberekben úgyis az az érzés dominál inkább, hogy hurrá túl vagyok rajta és ÉLEK!, tehát az ezzel járó egyéb szükségszerű randaságokat szinte már meg sem látja. Vagy ha nézegeti is, akkor sem olyan rémes az, többedik odapillantásra.
A gyomorszondától szerencsére hamar megszabadítottak, a többit meg tényleg el lehetett viselni.
      Sőt, esetemben volt egy olyan kis közjáték úgy a második nap vége felé - amit míg élek nem felejtek el, mert ez nagyban segített visszaadni az életkedvemet, és megerősíteni abbéli szent meggyőződésemben, hogy igenis, az orvosok és az ápolók is emberek, és tudnak igenis jópofák, sőt humorosak lenni, akár az intenzív osztályon is!
Emlékszem, épp vizit volt, pontosabban a műtétet végző orvos végigellenőrizte a betegeit, és amikor az én ágyamhoz ért, kedélyesen megkérdezte, hogy kedves Ágnes, szokott-e maga kávézni.
Na, gondoltam magamban, hogy vagy még mindig a „cuccok” hatása alatt álok, vagy szimplán álmodom, vagy ez valami beugrató kérdés lesz, hogy be merem-e vallani ezt a káros szenvedélyemet, hogy aztán jól eltilthassanak tőle.
      De becsületesen válaszoltam, hogy igen, kávéztam „előző életemben”, mire a doki csettintett egyet az ujjával, és odakiáltott a nővérpultba, hogy egy kávé rendel a hölgynek! Azt hittem rosszul hallok. De ez még semmi, megkérdezte, hogy hány cukorral iszom és a tejszínhabot szeretem-e. Akkor már felültem, mert úgy voltam vele, hogy ha mégiscsak hallucinálok, legalább kiélvezzem minden percét, ám ha mindez igaz, akkor meg ne fekve locsoljam már magamra a drága nedűt!
       És láss csodát, perceken belül tényleg ott volt előttem a gőzölgő habos kávé, már az illatától is a mennyországban éreztem magam.
Mint utóbb kiderült, olyan vészesen alacsony lett a vérnyomásom, hogy már gyógyszerekkel nem tudták (azokkal már nem akarták) emelgetni, ezért aztán ezt az átmeneti megoldást találta ki a drága professzor úr. Mosolygok még most is magamban, mert lám, az intenzív osztályon, a regiment csövek, sebek, fájdalmak ellenére is képes volt egy olyan kellemes élményt odavarázsolni, hogy a mai napig áldom az eszét.

     Amikor pedig a katétertől és a többi -gyomortájékon három lukon át kilógó- holmitól is megszabadítottak (rendkívül kellemetlen és ijesztő érzés volt, amikor a tüdőmig, illetve a szívburokig feltuszakolt csöveket eltávolították, nem tudom szebben megfogalmazni, de mintha szó szerint a belemet húzták volna ki már bocsánat), akkor szinte megkönnyebbülten éreztem magam.
Ezt csupán az a tény zavarta meg, hogy kezdett folyamatosan ürülni a szervezetemből az altatáskor beadott rengeteg altató, érzéstelenítő és fájdalomcsillapító, így érezhetően csökkent azok hatása. Emiatt aztán időnként igencsak belehasított a sajgás az agyamba. Kezdtem „érezni” például a bal lábszáramat is, amit eddig figyelembe se vettem, de egyre jobban lüktetett az a hosszú vágás rajta, valamint egyre jobban erősödött az a feszítő, mázsás „sziklanyomás” érzés a szegycsontomban. De ekkor még mindez –aránylag- elviselhető volt.
A harmadik nap reggelén jött a jó hír, az eredményeimet és a leleteket figyelembe véve, elhagyhattam az intenzív osztályt.
      Örömmámorban úsztam amikor a beteghordó megjelent a „rendes” ágyammal, átemeltek rá, és visszataxizhattam vele a szobámba. Azt hiszem ez volt az első és utolsó alkalom, amikor valóban boldogsággal töltött el az ilyetén tologatás, mert ezzel már tényleg minden méterrel közelebb kerülhettem a „kinti világhoz”.
Az intenzív osztályon dolgozó ápolókra és nővérekre a mai napig hálás szívvel gondolok, bár arcukat és nevüket nem jegyeztem meg ennyi év távlatából, de az ÉRZÉS bennem az mindig is a tisztelet, a szeretet, és a köszönet marad, amíg élek.


     Amikor leértünk az osztályra és átemeltek a hordágyról a fekhelyemre, azonnal ott is termett egy nővérke, aki „átvett” és a szárnyai alá is egyben.
A legelső amit a kezembe adott, a „csikó” volt, amit csak azok ismernek ezen a néven, akik voltak már kórházban, és estek már túl valamilyen műtéten (vagy olyan jellegű baleseten).
Nos, ez a találmány, amilyen egyszerű, olyan nagyszerű a maga nemében. Lényegében ez egy gézből sodort hosszú, aránylag vastag „madzag”, kapaszkodó, aminek az egyik vége az ágy lábvégéhez van jó erősen rögzítve, a másik végére pedig vagy egy hatalmas bumszli csombékot kötnek, vagy –ha dizájnosabb- egy kis fából készült fogantyút. Ebbe lehet aztán minden erejével kapaszkodni az embernek, ha fel szeretne ülni, vagy pozitúrát váltani az ágyban, ám ehhez vagy nincs még elég ereje, vagy a sebei, sérülései olyanok, hogy önerőből még nem képes erre.
     Bár amilyen könnyűnek is tűnik elolvasva ennek a használata, a gyakorlatban ez korántsem olyan egyszerű. A technika elsajátítása ott kezdődik, hogy fogást, JÓ fogást találjunk rajta. Ha a kézfej, illetve a csukló nem sérült, akkor ügyes mozdulatokkal rá lehet tekerni az egyik kezünkre, azután a másikkal is megmarkolva el lehet kezdeni húzódzkodni. Nnakérem. Itt jönnek azután képbe a különböző akadályok. Mindjárt legelsősorban a fájdalom, másodsorban pedig az erő hiánya, ami az ilyen nagy műtétek után egyértelműen benne van a pakliban. Ez a kettő így együtt elég is ahhoz, hogy a legelső mozdulat után olyan fáradtan hanyatlik vissza a párnájára a delikvens, mint aki lefutotta a félmaratont.
     De mivel az erős vágy a felülésre mindezek ellenére is megmarad, ezért hát újból és újból nekiveselkedik az ember, mindaddig, amíg aztán hatalmas örömmámorban –és verejtékben- úszva végre sikerül IGAZI ülőhelyzetbe húzgálnia magát. Ennél a pontnál már csak egyetlen feladat marad, hogy a nagy vigyorgásban még maradjon annyi ereje, hogy MEG IS TARTSA MAGÁT, és ne huppanjon vissza azonmód. Egyértelmű, hogy ekkor már a nagy nehezen megszerzett pozitúrát mindenáron meg akarja tartani, így aztán még ha remegő kézzel is, de …………………
Nos, ezek a tornamutatványok persze csak a legelején lassúak és ilyen összetettek, néhány sikeres akció után megy az mint a karikacsapás.

     Délután a legnagyobb meglepetésemre szólt a nővérke, hogy készüljek, mert este megyünk zuhanyozni! Tessék?? (Akkor voltam „3 napos”.)
Megint csak azt tudom hangsúlyozni, hogy valami fantasztikus, milyen tempóban, milyen ütemben állítják szó szerint talpra a betegeket, a régi „elavult” szemlélettel ellentétben, amikoris hetekig szigorúan fektették a műtötteket, aztán meg csodálkoztak, hogy trombózis vitte el őket.
Reggel még minden erőmet össze kellett szednem, hogy egyáltalán felüljek, este meg már zuhanyozunk?? Jesszumpepi, éjszaka meg megyünk dizsibe??
    Aztán 
az órák teltével újabb „vendég” látogatott meg: A FÁJDALOM. Így, csupa nagybetűvel, hiszen eddig is írogattam, hogy fáj, fáj, fájdogál az itt meg az ott…

Na de kéremszépen, azért ENNYIRE neem!!
Nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg úgy, hogy értsék azok is, akiknek –szerencsére- még nem volt részük ilyesmiben.
   Mert ugye, a fájdalom mint olyan, minden ember életében szervesen jelen van, amikor ideig-óráig „elromlik” valamink…legyen az egy fejfájás, fogfájás, bármilyen gyulladás, mandula, fül, torok, vagy egyéb kínzó görcsök; epe, vese, menstruációs nyavalyák, vagy fizikai sérülések, kéz-láb, egyéb alkatrészek balesete, törése, zúzódása, égése… Vagy a krónikus fájdalmak, amik azért valljuk be, már „erősen tudnak valamit”, erről azok tudnának keserves ódákat zengeni, akiket már súlyosabb ízületi, mozgásszervi, ideg, vagy bőrbetegségek, migrének, kínoznak…
(Hogy szegény daganatos betegekről ne is beszéljünk, lévén az ő szenvedéseiket szerintem emberi ész biztosan nem tudja felfogni, és az olyan jellegű fájdalmakhoz most nem is hasonlítanám az én kis eszmefuttatásomat.)

Tulajdonképpen csak arra szeretetem volna kitérni, hogy nincs olyan ember, akit már ilyen-olyan testi fájdalom ne látogatott volna meg élete során, sajnos jómagam is belekóstoltam a fent említettek közül nem is egybe, tehát van némi viszonyítási alapom, (az epegörcseim, és a nagy hasi epeműtétemet követő fájdalmak például dobogós helyezést értek el nálam), ezért úgy gondoltam, hogy ezután a műtét után én már mindent kibírok.

Hát nem jól gondoltam.

Pontosabban el sem tudtam képzelni, hogy ha az egész eddigi életem során elszenvedett fájdalmakat, de az összes mindent a leghasogatóbb fogfájástól kezdve a legőrültebb epegörcsön át összeadom és megszorzom tízzel, hogy na még az sem közelíti meg ezt.
Hm…
Valóban nem lehet leírni.
    Főleg az „lepett meg”, hogy nem a műtét után közvetlenül kezdett annyira nagyon fájni, hanem két nappal utána. (Gondolom, ekkorra szűntek meg a műtét alatt adott mindenféle szerek, érzéstelenítők hatásai teljesen.)

Szóval ott feküdtem, és minden előzetes megbeszélés és bejelentkezés nélkül a mellkasomra telepedett a nagybetűs Fájdalom.
Szinte éreztem, hogy a szemem is kigúvad a súlyától.
Nehéz volt a mocsok, nagyon nehéz, az ébredés után emlegetett mázsányi kőszikla és egyéb hasonlataim dunakavicsok voltak ehhez képest…
    Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek, mert levegőt alig kaptam, pontosabban alig vettem, mert nem bírtam!, mert ha egy millimétert is emelkedett a mellkasom, akkor ordítani tudtam volna, viszont a lélegzéshez ehhez kissé többet is emelni kellett rajta ugye.
    Na, ekkor lehet jelezni a nővérkéknek, hogy gyógyszert, valamit, de azonnal, illetve annál is gyorsabban, és lehetőleg minél többet!!!
Persze nem lehetett a fájdalomcsillapítót nyakló nélkül osztogatni, bár gondolom,  az ápolók jól tudták, hogy ilyenkor a betegek -ha fel tudnának kelni- kirabolnák még a morfiumos szekrénykét is...
De olyan együttérzően adták a fájdalomcsillapító tablettát a kezünkbe, hogy már az is egy (soványka) vigasz volt.
Szüntetni ugyan nem szüntette meg, főleg nem azonnal, de pár órára elviselhetőbbé tette a létezést. Nomármost a pár óra egy ilyen esetben legalábbis pár napnak tűnik, az ember legszívesebben 10 perc múlva már újból vadul nyomná a csengőt, hogy még, még, még…
De természetesen ez nem így működik.
   Egyetlen pszichés segítség ebben az esetben az, hogy TUDJUK, hogy ez el fog múlni, mert itt már a GYÓGYULÁS hímes mezejére léptünk, és az ilyen jellegű fájdalom sajnos mindig velejárója egy ekkora műtétnek. Hiszen mégiscsak szétfűrészelték a szegycsontot, a bordákat, mindenféle idegeket, hát hogy a jóégbe ne fájna, míg azok el nem kezdenek hegedni, összeforrni?

Igen, ezt lehet TUDNI.
Az más, hogy közben ÉREZNI mit lehet.
(Drága nagynéném azt hiszem pont ebben a stádiumban látogatott meg, túl sokat nem nagyon tudtunk kommunikálni, én csak „suttogva” jajgatni, meg nyöszörögni tudtam, és a kezét szorítani, ő meg szegény majdnem velem együtt sírt. Otthon aztán el is mesélte az anyukámnak, hogy igencsak ramatyul vagyok, és a szíve majd megszakadt, úgy sajnált, hogy mennyire szenvedek.)

És ebben a fitt, remek állapotomban jött estefelé a nővérke, nosza, ki az ágyból, megyünk zuhanyozni!
Úgy néztem rá, mint egy kísértetre.
Hogy mííí? MENNI?? Mozdulni nem tudok, felülni nem tudok, levegőt venni nem tudok, pisilni se tudok csak abba az átkozott katéterbe, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy élek-e még, vagy csak a fejemben gondolkodik még az agyvelő egy kicsit, két cataflam között, és akkor én most induljak zuhanyozni??
Ilyen erővel azt is mondhatta volna, hogy csomagoljam a hátizsákom, megyünk kirándulni a Nagyerdőbe!
Hát mi maga drága nővérke, Jézus, hogy rám néz, mosolyog, és „Kelj fel, és járj”??
Na, majdnem. De az a végtelen türelem, és szakértelem ami az arcára volt írva, azért segített összeszedni minden erőmet…
Meg aztán egy mennyei öröm is elöntött, amikor legelőször is megszabadított a katétertől, mondván, hogy innentől most már lehet menni a világ legtermészetesebb módján is wc-re…
    És nagy nehezen, és az ő segítségével valahogy feltápászkodtam, sziszegve, nyögdécselve, de az ágy mellé tudott állítani. ÁLLÍTANI!!
Wááááhhh, ez már önmagában csoda volt, mondjuk kellett kis idő, míg fülemben az egyensúlyszervem rájött, hogy ez már nem az a helyzet, mint amit az utóbbi napokban megszokott, gondolom, ki is vette az éves szabadságát, úgyse kell egyensúlyoznia engem sehova jódarabig.
Igaz, nem egy délceg testtartásban inogtam ott az ágy végébe kapaszkodva, ha fiú lettem volna, a dísszázadba nemigen vettek volna fel…
Görnyedve, görbedve, fél kézzel a mellkasomat „tartva”, szóval olyan enyhén 107 éves anyóka pózban, de álltam. Innentől már csak lépkedni kellett, a hűdemessze (2 méterre) lévő zuhanyozóig.

(Most jöttem rá, miért van minden szobához saját kis fürdőszoba, wc, mosdó.)
Aztán nem kevés segítséggel, ám annál nagyobb boldogságomra, valóban sikerült frankón lezuhanyozni, volt ott egy szék is, arra le lehetett csücsülni, és azért úgy mindjárt könnyebb volt, és persze a nővérke bátorított, „diktálta” a dolgokat, hogy hogyan vigyázzak azért a sebre, illetve a kötésre, szóval alig fél óra alatt ragyogott a habtestem is, meg az orcám is, mint a patyolat.

     Érdekes, mert valahogy ez az első zuhanyozás volt valami vízválasztó-szerűség, mert onnantól mintha jobban is lettem volna, a fájdalom is –szó szerint!- óráról órára enyhült.
Olyannyira, hogy az éjszakát majdnem végigaludtam, kétszer kellett csak fájdalomcsillapítóért jeleznem.
Úgy látszik, egy nap volt „csak” az elviselhetetlenség szintjén, azután valóban ki lehetett bírni…
Azt nem mondom, hogy hej de meg se éreztem, ám másnap reggel csodák csodája! - egyedül fel tudtam kelni az ágyból, és délelőtt egy nővérkével már a folyosón sétálgathattam.
Délben pedig, olléé! már kimehettem az ebédlőbe kajálni!
Valami fantasztikus érzés volt!
    És még ennyi év távlatából visszagondolva is elképesztőnek tartom azt a módszert, azt a tempót, ahogyan a szívműtött embereket talpraállítják, megerősítik, olyannyira, hogy lám, harmadnapra már önállóan közlekedhettem, étkezhettem, sőt, délután már orvosi engedéllyel lemehettem az aulába is, liften persze, de azt a boldogságot!!
Persze nem is én lettem volna, hogy az aulát körbetipegve meg ne forduljon a fejemben az, hogy ha eddig lejöttem, már meddig tart az ajtóig elsétálni és beleszippantani a ragyogó nyári, illatos, friss, finom, jó levegőbe…
Olyan voltam, mint a cica, amikor kifele ólálkodik, hátrapislantva, hogy a gazdi figyeli-e, hogy épp szökni készül…
De mivel a kutya se szólt hozzám -a portán meg mit tudták azt, hogy az ott sétálgatók épp hány napos műtöttek, ha mászkálni tud, akkor hadd menjen alapon békén hagytak mindenkit-, így hát valami mennyei örömmel léptem ki a főbejáraton, gondoltam, elsétálok a legelső padig, ami néhány méterre volt csupán…

     És akkor….
Nos igen, akkor…
     Anyukám a mai napig ámulva meséli, hogy ők ugye épp jöttek látogatóba hozzám, és ahogy keresztül haladtak a hatalmas udvaron, a nagykapuban, a Szívsebészet felirat alatt ott díszeleg az ő frissen műtött lyánya, talpig rózsaszín köntösben, és valami földöntúli vigyorral az arcán…
És anyukámnak leesett az álla, hiszen ő arra volt felkészülve –nagynéném előző napi beszámolója után-, hogy félhalottan és a kínoktól meggyötörten fog viszontlátni a kórházi ágyon, erre mitadisten?? Hát ott csavarog a nagybeteg, épp óvakodik le azon a három lépcsőn, és szemlátomást nemhogy kínjai nincsenek, de úgy néz ki, mint aki csupán valami kis bütyökműtéten esett át, és épp egy gardenpartyra indul nagy vígan.
Hát ezt látták ők, illetve ezt meséli az anyukám, és hogy majd elájult, nem hitt a szemének, de legalább akkora volt a boldogsága is!

Persze én is észrevettem őket, és ha nem is rohantam, de bizony a körülményekhez képest igencsak megszaporáztam lépteimet….és aztán az az átölelés….az az öröm….Az leírhatatlan volt…
Csak mosolyogtam, csak mosolyogtam….és úgy csillogott a napsugár, és úgy csillogott az egész világ…
Vagy csak a szememben összegyűlő könnycseppek adták ezt a gyönyörűséges prizmát, amin keresztül szinte szivárványban láttam kis családomat?
Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ott, akkor, abban a percben a szívem is legalább olyan méltóképp dolgozott már, hogy legyen erőm őket átölelni, és szorosan tartani...

A gyógyulás folyamata eztán már tényleg viharos volt, a fájdalmak szűntek, a sebek forrtak, ahogy illik.
A hetedik napon pedig egy komplex vizsgálat (ultrahang, EKG, tüdő, oxigénellátás, meg minden egyebek) után pedig –akármilyen hihetetlen, de elhagyhattam a klinikát.

Persze haza még nem mehettem, mert várt még rám egy felejthetetlen és csodálatos három hetes balatonfüredi kalandtúra –amit hivatalosan rehabilitációnak hívnak amúgy-, de azt már egy másik történetben fogom elmesélni.

Mindenesetre hálás szívvel gondolok vissza az összes orvosra, professzorra, a sebészekre, a nővérekre, a műtőben dolgozókra, és úgy globálisan az egész Debreceni teamre, akiknek köszönhetem, hogy meggyógyítottak, hogy visszaadták az erőmet, és hosszú-hosszú évekkel meghosszabbították az életemet, amelyről azóta tudom, hogy mekkora KINCS.
És akik nélkül most nem ülnék itt és nem gépelném épp, a záró soraimat, így majd’ 14 év után.




Dunaföldvár, 2013.

 

 

loading...

hirdetés