Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
hirdetés



hirdetés



vers, magány, egyedül, képek, depresszió,

 

Végül nem bán már az ember semmit, semmit, 
csak szeressék! 
Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, 
hogy ne szeressék.
Úgy menekül, kapaszkodik 
Csak az kell, hogy legalább 
a szíve tessék! 

Fél egyedül.
Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve 

ne is tessék. 
Megszelídül a magánytól,
s csak annyi kell végül már, 

hogy meg ne vessék. 
Egyedül az éjszakákat?!
Ó, nem, inkább eltűri, 
hogy meg is vessék. 
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, 
ezüstös karácsonyestét? 
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, 
és azt, mi lesz még?! 

Jaj, nem!
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, 

- azt se, hogy szeressék. 
Ó végül már azért sír csak,
hogy valakit szeressen még, 
szeressen még. 
Legyen aki megengedje:
rá gondolva tölthessen el 
egy-egy estét. 

 

(Váci Mihály : Végül)

 

 

"Van egy folyamat az emberek körül,

mely olyan félelmes, ijesztő, mindennél rosszabb...

a magányosodás folyamata ez.

Mikor olyanok lesznek, mint a gépek.

Szigorú házirend van körülöttük, még szigorúbb munkarend,

aztán egészen szigorú társadalmi rend van körülöttük,

de rendje van szórakozásaiknak, hajlamaiknak, szerelmi életüknek is,

előre tudják, melyik órában öltözködnek,

reggeliznek, dolgoznak, szeretnek, szórakoznak, művelődnek...

 

Rend van körülöttük, eszelős rend.

S ebben a nagy rendben lassan megfagy körülöttük az élet,

mint ahogy egy expedíció körül, mely messzire készült, virágzó tájak felé,

egyszerre befagy a tenger és a világ, s akkor nincs többé terv

és szándék, csak hideg és mozdulatlanság.

S ennyi a halál, a hideg és a mozdulatlanság.

Ez a folyamat lassú és feltartóztathatatlan.

Egy napon megkocsonyásodik a család élete.

Minden fontos lesz, minden részlet,

de nem látják, nem érzik többé az egészet, magát az életet...

 

Oly gondosan öltöznek reggel és este,

mintha valamilyen vészes ünnepélyességhez öltenének köntöst,

temetéshez, vagy esküvőhöz, vagy bírói ítélethirdetéshez.

Társaságba járnak és vendégeket fogadnak, de minden mögött a magány van.

S amíg a várakozás él e magány mögött a szívekben és a lelkekben,

addig elbírják valahogyan az életet, élnek...

nem jól, nem emberhez méltóan, de élnek, van értelme,

felhúzni reggel a gépezetet, hogy estig ketyegjen.

 

Mert sokáig remélnek.

Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe,

abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül.

Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot,

hogy életük magányára nincs megoldás.

Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba,

s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást,

menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba,

sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak,

vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük,

vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat...

 

De mindez nem segít.

S tudják ők pontosan, miközben mindezt művelik,

hogy semmi nem segít.

S még mindig reménykednek.

Már maguk sem tudják, miben bíznak?...

tudják jól, hogy ... mindez nem segíthet...

Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak.

Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet.

Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot,

vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát...

Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal!

Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!"

 

(Márai Sándor) 

 
 

loading...

hirdetés