Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
hirdetés



hirdetés



  - visszaemlékezések 15 év távlatából -

Kép

 

 

 

 

 

- az előzmények -

 

 

 

 

1. 

 


Aznap már amúgy is totál kivoltam...éppen tizedik napja hosszúztam az óvodában, a kolléganőm síelni volt Ausztriában (mint minden évben januárban, nekik ez volt a kéthetes "nyaralós" hónapjuk), a csoportlétszám a maximális, meg a bolondokháza is. Minden az én nyakamba szakadt, a dajkanénim gyengélkedett -bár bejött dolgozni, de most nemigazán volt a jobbkezem-, a leendő farsangi előkészületek nyomták a vállam, az idegrendszeremen 29 gyerek táncolt.
Ráadásul szar idő volt (a hidegtől eltekintve), sáros, latyakos, nyúlós...ki sem tudtam vinni a csikókat rohangálni az udvarra, hogy legalább kifáradjanak. Beszorult a csoportszobába majd' harminc darab 3-6 éves ördögfióka, a ricsaj elviselhetetlen volt, már erőm se volt túlkiabálni őket.
Az tartotta bennem a lelket, hogy hálistennek péntek van, na de akkor meg azon pánikoltam, hogy szombaton meg szigorlat...
Dupla nyalánkságból: Pedag-pszichó-kombó....uhhh...Tanulni alig volt időm, bár az írásbelim lett olyan jó, hogy valahogy kihúzzon a csávából, ha a szóbelit elbaltáznám.

Féltünk ettől a szigorlattól mind a negyvenen (ennyien ültünk iskolapadba család, munka mellett, úgy kellett nekünk, minek blicceltük el a fősulit a szakközép után, beeee....akkor most nem "vén fejjel" kellett volna lenyomni ezt a három évet), szóval paráztunk rendesen, 30-30 tétel tantárgyanként, az testvérek között is annyimint 60, hogy ottegyemegafene....
A pszichótól annyira mondjuk nem is féltem, az nagyon közel állt hozzám, pedagógiából inkább a történeti rész volt az, amitől a hányinger kerülgetett (világéletemben bajban voltam a törivel az évszámok a mumusaim voltak állandóan), na meg a nevek...eehh...mindegy, írtam puskákat (amiket aztán sose mertem elővenni hehe, viszont legalább amíg írtam, addig is megragadt valami), mint annó kisiskolás koromban, olyan mikronnyi betűkkel, majd szépen harmonikára hajtogatva -tiszta röhej-, zsebbe be, aztán elő sose.

Ebéd után a csoportnak a fele se aludt. Izegtek-mozogtak, sutyorogtak, vihogtak, szóval egy pillanatra nem lehetett levenni a szemem róluk, nemhogy tanulni valamit...
A nagyobbaknak megengedtem, hogy csendben rajzolgassanak egy asztalnál, a kicsiknek adtam képeskönyvet, hogy nézegessék szépen az ágyukban...Szóval csendespihenőnek csendes volt ugyan, de nem aludtak.
Egyre fáradtabb voltam, közben azon is idegeltem, hogy az ügyvédem is felhívott telefonon, mert a volt férjem ismét bekavart valamit (épp válófélben voltam ráadásul -mert úgy szép az élet, ha zajlikugye-, nem tudom, mit akart már megint, bele volt betegedve, hogy én egyáltalán vettem a bátorságot, és EL MEREK VÁLNI TŐLE jajj.
Mindegy, ez a játszma már le volt játszva, de ő nem adta magát könnyen. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon próbált keresztbe tenni nekem, de sokszor már az is boldoggá tette, ha a szolgálati lakásom előtt cirkuszolhatott, ablakot dobálhatott kővel, egyéb nyalánkságok...hosszú...

Hab a tortán, hogy a nagyobb lányomról még előző évben kiderült, hogy diszkalkúliás, emiatt be kellett járnia a városba hetente kétszer a Nev.Tanácsadóba, matekozni. Elég jó kis fejlesztő programot talált ki számára a (drága) Klárinéni -mai napig áldom a nevét-, csaképp a szeleverdi lányom volt hajlamos mindig elfelejteni menni.
Pontosabban rühellt menni, ezért mindig kisebb-nagyobb közelharcot folytattunk, hogy értse már meg MUSZÁÁJ mennie! És a hosszúzás miatt most be se tudtam menni vele a busszal, mondjuk nem gond, mert nem pici volt már, "naagy" negyedikes, és a távolság csupán 10 km, de jobb szerettem ha vele tudok menni...

Néztem az órát, és egyre inkább ment fel bennem a pumpa, mert a busz indulásáig nem volt már csak félóra, Kriszti meg sehol....Betelefonáltam a suliba, mondta a kolléganő, hogy már elindult... hehh....meg is érkezett, nyakig csuromvizesen, latyakosan, az olvadt sáros hóban sinkóztak a barátnőivel, úgy nézett ki, mint a malac, reggel a jobbik kabátját adtam rá, tudván, hogy ma "menős" napja van, erre mitadistem hóttmocskosan állított be az óvodába...Dajkanénim úgy állított le, hogy neki ne ugorjak mérgemben...ott ordítottam vele a folyosón (türelmesóvónéni), hogy most mit csináljak, így nem mehet....!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Szó szerint úgy éreztem, rögvest felrobbanok!
A dadus beugrott a csoportba addig, amíg ész nélkül hazarohantam a gyerekkel ( az ovi mellett volt a szolg.lak.), villámgyorsan átöltöztettem, aztán felnyomtam a buszra.
Uzsonna után kezdtek hazaszállingózni az apróságok, kezdett lecsendesedni a terem...de az én fejem még akkor is zúgott...

Fél ötkor éreztem az első ijesztő nyilallást. Olyan "villámcsapás-szerű" érzés volt, olyan ISMERETLEN...
Egyetlen pillanatig tartott. Elfehéredtem, és mintha "eltűnt" volna belőlem a vér, hirtelen hideg lettem, értsd, MINDENHOL HIDEG!, mintha egyszerűen "eltűntem" volna magam is egy másodpercre...
De tényleg csak egy villanás volt az egész. Leültem az asztalomhoz...De egy perc múlva mint ha mi sem történt volna. Csodálkoztam is, hogy mi volt ez.Ráfogtam a fáradságra, a hajszára, az idegeskedésre.
Majd ötkor hazamentem.


 

 

 

Kép

 

 

 

2.
 

 

 
Otthon aztán átöltöztem, és összeütöttem egy kis vacsoránakvalót, majd nekifogtam a tételeket még utoljára átnézni (bár úgy voltam vele, amit eddig nem tanultam meg, az már semmi csoda hatására nem mászik be a fejembe), pontosabban inkább csak az asztalon uralkodó káoszt -könyvek, jegyzetek, no meg az ominózus puskahegyek- helyrerakni, rendszerezni kicsit. Belenéztem még azokba, amelyeket a "végére"
hagytam, mondván legalább "átnéztem" azért...
Este 7 óra volt. Emlékszem, a könyvespolchoz indultam -kerestem az egyik kiegészítő anyagot-, amikor ismét megtörtént. Az a késszúrásszerű, villámgyorsan átsuhanó nyilallásnyi fájdalom a szívemben. Inkább fura volt, mintsem ijesztő, mert ismét elmúlt szinte abban a pillanatban. Csak egy olyan löketszerű érzés volt. Olyan "egydobbanásnyi".

Még átfutott az agyamon, hogy 'na már megint'?, de akkor olyasmi is társult hozzá, amit soha életemben nem éreztem még. Egy hihetetlen gyengeségérzés, olyan ájulásszerű elbizonytalanodás, de mégsem ugyanolyan, mert az ájulás előjele a zúgó fül, a homályosodó kép, a sötét karikák, a hangok eltávolodása....de ez nem ilyen volt. Azt, AZT a gyengeségérzést nem lehet leírni. Odamentem az ágyhoz, leültem, és csak annyit tudtam mondani a páromnak: -Húderosszulvagyok. -majd rémülten konstatáltam, hogy a hangom elfúlt, és csaképp suttogni tudtam. Gábor rám nézett, és megkérdezte:
-Mi a baj?
-Nem tudom. -feleltem- Csak nagyon nagyon rosszul vagyok. -de akkor már hátrahanyatlottam az ágyon...Fel is ugrott az ember és -gondolom némi színváltozásom is lehetett, mert- ijedten nézett rám....
-Hívjak orvost?
-Nem is tudom....talán majd elmúlik...
Mert tulajdonképpen mást nem éreztem. Nem fájt, nem nyomott, nem nyilallt a bal vállamba, nem izzadtam hideg verejtékkel, nem kékült el a szám széle...szóval semmi olyan nem volt, ami -így utólag már tudom- egy infarktusra emlékeztett volna vagy ilyesmire...

Pihentem kicsit, aztán amikor úgy éreztem, hogy elmúlt ez az "izé", fel akartam kelni. Na, az aztán nem ment. Felültem. Nem szédültem, de az a borzasztó gyengeség nem akart múlni. Most már megijedtem.
-Te, tényleg ki kéne hívni a dokit.
Azonnal telefonált a körzeti orvosunknak, akit ráadásul jól ismertünk, meg hát egy olyan kis faluban mindenki a szíve csücske volt neki...Telefonált, majd döbbenten tette le a kagylót:
-Nincs otthon a doki, kórházban van, gerincműtéttel. De megadták az ügyeletes számát...
Na püffneki. Az meg két faluval odébb lévő településen lakott, és soha még csak nem is láttuk...
Na, mindegy, szólt neki, elmondta, hogy mi a baj....Mi is volt a baj? Lényegében annyit tudott mondani, amikor konkrétumokra kérdezett rá a doktornő, hogy háát...nagyon rosszul van az asszony...Hogy mégis, mi? Hát....ööö...gyenge...és hát rosszul van na. Hogy mije fáj?...ööö...Annyira nem fáj neki tulajdonképpen semmi...de nem tud felkelni.

((Figyeleeem!! Ugye, milyen érdekes ez az egész? Utólag, amikor már minden kiderült, eszembe jutott ez a telefonálás...valóban. Hiszen tényleg NEM volt semmi jellemző, körülírható bajom!-mert ha mondjuk azt hallja a telefonban az orvos, hogy "Rémes nyomás a mellkason, égető fájdalom a bal kulccsontban, hideg verejték, halálfélelem, beszakadó hát..." na, akkor ész nélkül kocsiba vágja magát, de minimum riasztja egyúttal a mentőket is, világos.
Eeehhh....nekem még egy rendes, szépen elmagyarázható infarktus se jutott, én ezt is másképp játszottam le, mint más normális ember, itt is kibukott renitens kis énem hehe. Nekem csak a gyomrom fájt, mint régen, amikor epegörcseim voltak, de mivel azt már egy évvel azelőtt kivagdosták belőlem, tudtam, nemigen epekő ez...))


Szóval, ügyeleteshívás megvolt, közölte majd jön, addig feküdjek, pihengessek.
Én meg feküdtem, pihengettem és közben folyamatosan ÉREZTEM, hogy valami NAGGYON NEM STIMMEL. Nem tudtam, mi lehet az, de rossz előérzetem volt.
Kezdtem parázni.

 

 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

3.

 



Említettem már, hogy pénteki nap volt? Igen, ez lényeges momentum lehet abból a szemszögből, hogy abban az időben ment péntek esténként a tévében a Dallas sorozat.
Szóval hétkor rosszul lettem, fél nyolckor kiment a hívás, kilenckor meg még sehol senki. Mármint orvos. Szegény emberem megint telefonált, most már kissé ingerlékenyebben...
-Rosszabbul van a felesége? -jő a kérdés.
-Neeem...ööö...ugyanúgy van...de tényleg rosszul van...-felelé.
Jó, nemsokára jön.-hangzott a válasz.
Akkor lett vége a sorozatnak, emlékszem, fél szemmel még én is néztem, de minden csak olyan homályosan jutott el a tudatomig. (Most mondjam, hogy tuti végignézte a dokicsaj, s csak azután indult el?! - - - - - mondom.)
10 órakor hallottuk, hogy megáll az autó a ház előtt...A párom kiment kaput nyitni.
Egy rendkívül fiatal, csini kis dokinéni jött be mosolyogva -olyan frissendiplomás magabiztos fajta-, divatos szerkóban, illatosan, aranyosan. Hozta a doki-ridikült, előkapta a fonendoszkópját, és szívélyesen megkérdezte, "Na, hogy vagyunk?"...(Gondoltam magamban, azt nem tudom, TE hogy vagy, de hogy én k*va szarul, az szent.) Mondtam neki, mindazt, amiket itt is leírtam.
Meghallgatta a szívemet, a tüdőmet, nézte a pulzusomat...Közben tekintete rátévedt a kuplerájra az asztalon...a ménkű sok könyv, a jegyzetek, de főleg a zsáknyi kis harmonika-puska láttán rákérdezett: -Tanulás?
-Ja- mondtam. -Holnap szigorlat.
És mint aki megvilágosodott, felcsillanó szemmel (heuréka!) azonmód meg is nyugtatott:
-Óó! Akkor ez csak vizsgadrukk!!

(Ezt a szót, míg élek nem felejtem el: VIZSGADRUKK. Ez a szó változtatta meg az egész életemet, ez törte derékba pályafutásomat, az álmaimat, az egész jövőmet...)
- v i z s g a d r u k k -

Na mindegy, adott a seggembe valami koktélfélét, mondta, ettől megnyugszom, elmúlik ez a fránya feszültség meg gyengeség. De ha mégsem! akkor a biztonság kedvéért kiállít egy mentőspapírt, tehát ha rosszabbul lennék, akkor nyugodtan hívjuk a mentőket, őt már nem kell. Ha(!) ROSSZABBUL lennék.
Sok sikert kívánt a másnapi vizsgámhoz, majd kellemes illatfelhőt hagyva maga után, ellibbent.
Még meg is nyugodtam volna, ha nem lettem volna olyan vacakul.
Kitámolyogtam a fürdőszobába valahogy, lezuhanyoztam ( a mai napig sem fogom fel, mért nem estem össze, és egyáltalán mi keringette még bennem a vért, hiszen közben masszívan és FOLYAMATOSAN zajlott bennem az infarktus, mint utólag ez is kiderült -de erre később lesz magyarázat), megnéztem az alvó gyerekeimet, kikapcsoltam náluk a tévét, betakargattam őket, majd visszadőltem az ágyba. A koktél hathatott, mert valahogy aludni is tudtam kicsit. Néha, amikor fel-felébredtem, azt figyeltem, ROSSZABBUL vagyok-e, de mivel minden maradt az "alapból-estehétóta-ugyanilyenrosszulvagyok"-nál, visszabóbiskoltam.

Reggel baromi korán ébredtem (naROSSZABBULVAGYOKMÁR?), felkeltem (gyengeség maradt, de valahogy több erőm volt), lefőztem a szokásos kávémat....kivasaltam a fehér blúzomat, felraktam a műkörmeimet, kisminkeltem magam -ha már meghúznak a vizsgán, legalább szép legyek-, összepakoltam a cuccaimat, elszívtam vagy három cigit a kávéhoz, néztem az órát, mennyi van még a busz indulásáig...
Gábor -mivel szabadnapos volt aznap- mondta, hogy elkísér.
-Nem jól nézel ki, nehogy útközben NAGYON rosszul legyél nekem...
-Na, jó, gyerevelem nem bánom...(Kocsink nem volt)
Kibattyogtunk a buszhoz...Na, akkor kezdtem már tényleg úgy istenigazából pocsékul lenni. Alig bírtam vánszorogni, a buszmegállóban képes voltam leülni a havas padra...
Nem sok az út, 15-20 perc, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. (Infarktuskám akkor már "dolgozott" ezerrel) Mondta is a párom, hogy te! olyan fura színed van! nem is fehér, nem is sápadt....hanem olyan....izé...olyan...ööö...SZÜRKE!!

Amikor leszálltunk, akkor úgy éreztem, menten összeesek. És lelki szememim előtt az lebegett, hogy még fel kell másznom a toronyba (a fősuliban a csillagvizsgáló alatti termekben voltak a vizsgáink cirka többszáz lépcső), jajjistenem.
De akkor már nem volt oppardon, Gábor ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy előbb bemegyünk a kórházba az ügyeletre! Nyafogtam, hogy deeee...én már úgy szeretnék túllenni azon a rohadt vizsgán, különben is ma én akartam az elsők közt bemenni, levizsgázok, és utána majd mehetünk az ügyeletre, jó?
-NEMM!!! -mondta- MOST AZONNAL bemegyünk, aztán majd vizsgázgathatsz kedvedre!
Meggyőzött.
Elbotorkáltunk a kórházig (én vánszorogtam, belekapaszkodva a kabátjába, ő meg támogatott, meg tartott, meg húzott-vont).

 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

 4.

 
 
 
 

A kórházba beérve megkönnyebbültem láttam, hogy az ügyeleten hálistennek nem voltak sokan, ketten ücsörögtek előttem. Az egyik pasas hamar végzett is, nem volt benn tán 10 percet sem. Persze ilyen helyzetben a tíz perc is óráknak tűnhet, de én örültem, hogy ültem, és bágyadtságomban egész türelmes is voltam. A következő páciens kicsit tovább volt odabenn, na, akkor már kezdtem picit nyűglődni. Egyre szarabbul voltam.

És akkor jött a krach...a doktornőnek sürgős hívása volt, azonnal ki kellett menni egy súlyos esethez, az előbb telefonáltak be neki. Kiszólt a váróba, hogy siet vissza, majd elviharzott. Pffff......azt hiszem, én közben el is bóbiskoltam, Gábor vállára dőlve, és olyan mindenmindegy-beletörődéssel berendezkedtem arra, hogy na én úgylehet, itt fogok megpusztulni.
Nem is nagyon néztem az órát, tulajdonképpen akkor már tényleg nem sokminden jutott el az agyamig a külvilágból. Mintha félálomban láttam volna a környezetemet, mintha olyan "vízalatti"-felvételt néztem volna kívülállóként...ahogyan emberek jöttek-mentek körülöttem, ahogy a takarítónő mosta a folyosót, ahogyan becsapódott néhol egy-egy ajtó...azt is csak távoli hangként észleltem, hogy Gabi néha rákérdezett, jobban vagy? (Dehogy voltam jobban, piszkosul nem voltam jobban.) De már megijedni sem volt erőm.

Talán egy jó háromnegyed óra telthetett el, vagy több, nem tudom. Amikor visszaért a doktornő, azonnal behívott, mosolyogva, nagyon kedvesen. Sosem felejtem el őt. Duci volt, de az az igazi, gusztusosan gömbölyű fajta, az arcából, a szeméből sugárzott valami...hmm...rendkívüli emberszeretet, vagy ilyesmi, nem tudnám pontosan megfogalmazni, de azonnal megnyugtató, JÓ hatással volt rám...mintha ezer éve ismerném valahonnan...
Leültett, megkérdezte, hogy mi a panaszom, s én szóról szóra elmeséltem neki a tegnap este óta történteket, a furcsa, megmagyarázhatatlan érzéseket, a nagyfokú rosszullétet, stb...Közben nézte az adataimat, és felkiáltott: -Nahát! Maga hajszálpontosan ugyanakkor született, mint én! Évre, hónapra, napra!- ezen jót nevettünk, hogy milyen érdekes...(Nos, a nevét azóta már rég elfelejtettem...de EZT, hogy egyazon napon születtünk, ezt soha.)

Aztán vérnyomást mért, meghallgatott ő is, alaposan megkukucskálta a torkomat (épp tombolt annakidején az influenza-járvány és valószínűleg valami jófajta vírusra gyanakodott), majd azt mondta, hogy a biztonság kedvéért csinálna egy EKG-t is.
Nem tudtam mire vélni, hiszen egy influenzás betegnek nem sűrűn szokták ezt, de hát jól van, legyen. Mit bántam én már, hogy mit tesznek velem, úgy voltam, hogy írjon már fel valamit, aztán hadd menek utamra -közben azon agyaltam, hogy basszus utolsónak fogok beeseni az ajtón a vizsgán.

Felfektettek az asztalra, rámcuppantották a tappancsokat, odagördítették a gépet, és pár másodperc múlva már csak arra lettem figyelmes, hogy a doktornőnek elborult a homloka, és a korábbi jókedélyű vidám, huncut szemei teljesen összeszűkültek...Nézte, nézte a szalagcsíkot, amit kidobott a gép, majd gondterhelten odafordult az asszisztenséhez, neki is megmutatta...Együtt vizslatták az eredményt...majd hozzám fordult és ezt mondta:
- Kérem, ne ijedjen meg, Ágnes,... -na! ez az a mondat, amit ha hall egy beteg, aki kiterítve fekszik a vizsgálóasztalon és ketten tanakodnak a feje fölött, szóval EZ AZ A MONDAT, amitől még egy makkegészséges páciens is halálra rémül!-
- Volt a családjukban szívbeteg valaki? Le-és felmenői között esetleg?...- jesszus, lázasan kutakodtam az emlékeim között, de apám öngyilkosságától, anyám agyérszűkületétől és nagyanyám magasvérnyomásától eltekintve semmilyen nyavalya nem jutott eszembe...Mindenesetre félelmemben még a maradék vér is kifutott az arcomból...
- Neeem....-rebegtem elhaló hangon- nem tudok ilyenről. Mért, valami baj van a szívemmel???
- Háát...khmmm...nem tudok biztosat, de kérem, tovább kell küldenem a kardiológiára, ott majd szakemberek alaposabban megnézik...
(na neeeee......gondoltam magamban, szó se lehet róla!)
- De én most nem mehetek, nekem sürgős és halaszthatatlan vizsgám van ma, egy hónapja erre a rohadék szigorlatra készülök, és ha most nem tudok menni, akkor pótvizsgára már Sárospatakra kell mennem, jajj, ne tegye ezt velem drága doktornő, nekem most kell mennem!!!!!!! - de már akkor majdnem sírtam.

Fel akartam kelni az ágyról, és akkor furcsa dolog történt...ez a bájosan, puhán, lágyan kedves kis doktornő erélyesen -mit erélyesen, majdhogynem mérgesen!- megfogta a vállam, visszanyomott fekvésbe. Azért egy megnyugtató (olyannagyonaranyos) mosolyt még megeresztett felém, mert látta, hogy tényleg szétparázom az agyam:
- Sárospatak csodaszép tavasszal, majd meglátja, meglesz az a vizsga akkor is! (és én akkor még fel se fogtam, hogy mit hablatyol itt nekem a tavaszról!?) -majd rögvest beteghordót hívott.
Totál kivoltam. Na nemááááá....tudok én menni a saját lábamon, most minek ez a cirkusz????!!!! De nem volt pardon, tényleg beleültettek abba a guruló kiskocsiba, úgy tolt ki a beteghordó a rendelőből.

Odakint a váróban Gábornak levesestányérnyira kerekedett a szeme, és akkor, akkor megláttam benne a döbbent riadalmat. Na én teljesen kétségbeestem, de úgy voltam vele, hogy most már tényleg lőttek ennek a vizsganapnak, így hát beletörődve dőltem hátra a "taligában", és megadtam magam a sorsomnak.
A kardiológia-ügyelet egy épülettel arrébb volt, rámterítették a kabátomat (január 27.-e volt!) és gyía, irány az ismeretlen.

(Azt az aranyos, kedves, velem egykorú doktornőt akkor láttam utoljára.
Aggódó, és valami miatt olyan szomorkás tekintettel nézett utánam.)

 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

5.

 

 

 

Átgördültünk mindenféle folyosón, át az udvaron, majd be egy másik épületszárnyba, aztán ismét folyosók, végül "leparkoltunk" egy ajtó előtt. A betegszállító bekopogott, bement, bevitte a papírjaimat. Kisvártatva kijött és sajnálkozva közölte, hogy bizony várni kell, mert az ügyeletes orvos nincs bent, fenn van az osztályon.
Jó, várunk.

Vártunk vagy fél órát...A srác bement, rákérdezni, mi a frász van. Mondták neki, hogy nyugi, valami gubanc van az intenzíven, de jönni fog az orvos, mert már felszóltak neki. Aztán vártunk még húsz percecskét...(jujj, az nagyon soknak tűnik ám ilyenkor!), a beteghordó srác már idegesebb volt, mint én. Aztán csak bement immáron harmadjára is...Irtó rendes volt, mert közölte, hogy ő maga szalad fel az osztályra és kerít egy dokit -gondolom látta rajtam, hogy nem éppen a topon vagyok-, siet vissza, itt várjuk meg. Mi meg mit is tehettünk volna....,,,,na míííít??
Hát vártunk naná. Gabi síkideg volt, még én vigasztalgattam, hogy ne egye már annyira a kefét...

Hamarosan (de tényleg, vagy tíz perc múlva) jött vissza a srác, hogy rögtön lesz orvos. (hehe, rögtön, ezt már ismerem) Közben betoltak mellém egy idős bácsit, ő ramatyabbul nézett ki szegény, neki nem is "talicska" jutott, hanem összkomfortos gurulós ágyikó. Felesége ott tördelte a kezét, kérdezte, van benn orvos? Még mosolyogni is tudtam kicsit, válaszoltam neki, hogy LESZ, ha minden igaz, pár perc múlva.
-Régóta várnak itt, kedveskéim?
-Ó, csak alig egy órája...-a mamika ki volt akadva, de nem sok ideje volt sopánkodni, mert tényleg felbukkant loholva egy középkorú doktornő, berobogott a rendelőbe, eltelt kis idő, majd szólították a ....a bácsit. (!!)

Na, le lehetett volna fotózni a képemet, szerintem úgy megnyúlt az orcám, mint a sikolykettőnek...De már csak legyintettem.
Az a szék vagy mi, törte az ülepem, tegnap délután óta egy falatot nem ettem, nem ittam, kútbaesett a szigorlatom, ott ültem egy rém kihalt, hideg folyosón valami istentudja milyen nyavalyával, pocsékul éreztem magam, már levegőt alig volt erőm venni...és szörnyen igazságtalannak éreztem, hogy nem engem hívtak be. Gabi már épp be akart ordítani az ajtón, hogy az asszony itt kínlódik már mióta, de akkor nyílt az ajtó, s láss csudát! végre behívtak! Hurrá, még a tolószékből is fel tudtam állni, szépen betipegtem a saját lábaimon...
A doktornő -olyan-katonás-hangnemben- rámszólt, hogy vetkőzzek le derékig és feküdjek a vizsgálóasztalra. Majd eltűnt a szomszéd helyiségben, ahová a bácsit fektették. Én szófogadóan levetkőztem, ráfeküdtem arra az ágyra, ami olyan, de olyan hideg volt, hogy felszisszentem! (Jesszus, van itt egyáltalán fűtés??) Dideregtem ott egy darabig, amikor jött az asszisztens és már amikor tolta a gépet, tudtam, hogy megint EKG. (Mintha az alig egy órája készített papír nem lett volna jó, na, mindegy, mondjuk ezt is utólag tudtam meg, hogy erre azért volt szükség, hogy összehasonlítsák az előzővel, mennyit döglődött annyi idő alatt is a balkamrám.)
Utána átgurította a masinát a szomszéd szobába, megcsinálták a bácsikának is az EKG-t, aztán megint egy kis várakozás....Persze, félmeztelenül, a hidegágyon (brrrr), mert azt mondta az asszisztensnő, hogy addig ne keljek már fel, amíg a doktornő ki nem elemzi az eredményeket. Azért terített rám egy vékonyka lepedőt, hogy ne vacogjak olyan hangosan.

A dokinéni el is kezdte nézegetni a "kottákat", én azt hiszem közben elaludhattam, mert arra riadtam fel, hogy felkiált (tulajdonképpen a szomszéd szobában lévő asszisztenshez intézve a mondanivalóját):
-Úristen, ennek(!) akkora infarktusa van, mint egy hááz!!
Magamban meg arra gondoltam, szegény bácsika. Szar van a levesbe, na, az öreget se engedik ma haza!
(Csak azt furcsállottam, hogy ilyen lazán, simán, felkonferálta a diagnózist, de olyan hangfrekvenciában, hogy -mint utólag kiderült- a folyosón éppúgy hallotta a párom, mint a bácsi felesége.)
Nosza, szaladt is a papókához rögvest, én meg egy másodperc múlva nyugtázhattam, hogy a kaki nem a bácsi levesében van, de nem ám, hanem az enyémben...lett is olyan ribillió, mert az éltes doktornő akkor fordult igazán felém és megrökönyödve nekem szegezte a kérdést:
-Maga hány éves?????????
De AHOGY kérdezte!
Az ereimben megfagyott a vér. (Már ami még keringett szegény)
Mondom megszeppenve, hogy harmincnégy. (Mivan, talán korhatáros a ceremónia??)
-Meeeennnnyííí?? -akár a lottóreklámban.

De valahogy nem volt vicces az egész szitu, mert hirtelen úgy bezsongott mindenki, mint a méhkas. Telefon. Újabb telefon. Emelkedettebb hangnemben. Sürgős. Infúziót. Hordágyat, de azonnal. Oxigént. Intenzívet előkészíteni. Gyorsan.
-hehh, tisztára, mint a Vészhelyzetben, csak nekem EZ a rész most valahogy nem annyira tetszett...-

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 
-az intenzív osztályon-

 

 

 

1.

 

 

 

 

 

 

Ééérdekes, most nem kellett várni egy percet sem, mert szinte abban a minutában ott is volt a hordágy, meg minden kellék, ami arra volt jó, hogy ha eddig nem rémültem halálra, akkor most igen. Még a pulcsimat se engedték felvenni, zsupsz, átemeltek a hordágyra, aztán iszkiri, kifelé. Szegény Gáborom (azért sajnálom, már így visszaemlékezve, mert akármilyen is volt velem annakidején, most azért sikerült rendesen betojnia) azt se tudta, mi van. Gondolom, úgy volt vele, hogy kivizsgálnak, vagy ilyesmi, írnak fel valami gyógyszert, aztán gyerünk végre haza. Na de amikor kivágódott az ajtó és úgy robogtak velem tényleg, mint egy kórházas-sorozatban....pfffff.....
Én akkor már csak arra emlékszem, hogy mennyire fázom, és hogy hova a jóistenbe visznek át, megint az udvaron (jajjdehidegvolt), aztán liftbe be, liftből ki...

És amikor "megérkeztünk" és megláttam egy hatalmas duplaajtón a még hatalmasabb feliratot (CARDIOLÓGIA INTENZÍV), na akkor tudatosult bennem, hogy iszonyú NAGY A BAJ. Gábort elküldték, azt mondták neki, hogy egyenlőre minden fontos vizsgálatot el kell végezniük, addig nem mondanak konkrétumot, semmi bővebb tájékoztatást nem tudnak nyújtani arra vonatkozólag, hogy milyen súlyos, vagy hogy mennyire életveszélyes a dolog -az infarktus tényét meg már úgyis tudtuk.

Engem betoltak az intenzívre, onnantól kezdve mintha valóban filmet néztem volna, minden olyan távolinak és hihetetlennek tűnt...Ahogy a párom eltűnt az összecsukódó ajtó mögött....a szeme, a tanácstalan, kétségbeesett tekintete, amit még láttam...ahogy azután az orvosok körbeálltak, fölém hajoltak, kérdezgettek, majd az ápolók befektettek egy furcsa, nagyon magas ágyba, ahogyan elképzelhetetlenül gyakorlott mozdulatokkal anyaszült meztelenre vetkőztettek, az orromba dugták azt az oxigén-izét és ahogy rám kapcsoltak mindenféle pittyegő, csipogó, zúgó-búgó jószágot...És mindezt valami villámgyorsan.
Mire észbekaptam, mindkét karomba be volt építve a branül, az egyikből szorgosan szipkodták a vért, a másikba meg befele csordogált valami áttetsző folyadék...és én egy szál lepedő alatt remegtem, mint a nyárfalevél, hogy most akkor mi lesz velem?? Meg fogok halni???

Rettenetesen féltem. Én még életemben nem féltem így. Mindenféle kavargott a fejemben, az agyamban legalább olyan szélsebesen cikáztak a gondolatok, mint amilyen szélsebesen levetkőztettek öt perccel azelőtt. De miért kell meztelenere??? Ez a kérdés lüktetett a halántékomnál minden egyes szívdobbanásomra. Ez olyan...olyan "megalázó" (jobb szó nem jutott eszembe, habár valahol az eszem mélyén tudtam, hogy ezt így kell), olyan kiszolgáltatott helyzet...Oké, tudomén, hogy egy friss infarktusos beteg nő nem NŐ, de valahogy mégis...az ösztönös szemérem szerintem még egy haldoklóban is benne van az utolsó pillanatig...jójó, betakartak egy lepedővel, de akárhányszor odajött egy orvos, azt a lepedőt felemelték, és hiába TUDOM, hogy csak a szívem állapota érdekelte őket, azért zavart az a tény, hogy mindkét mellem szétterülve, közprédára van téve. Még ha be is húzták azt a zöld függönyt.

Egyébként pedig hihetetlen kedvesek és közvetlenek voltak mind az orvosok, mind az ápolószemélyzet. Igyekeztek maximálisan megnyugtatni -már amennyire az adott esetben lehetett-, minden kérdésemre válaszolni (bár egyenlőre ők voltak azok, akik kérdésekkel bombáztak, mihelyst stabilizálódni látták az állapotomat), elmagyarázni, hogy mit miért tesznek, mely vizsgálatnak mi a célja és afelől is biztosítottak, hogy amint meglesznek a laboratóriumi eredmények, el fogják mondani, mi a harci helyzet.

Mondták, hogy próbáljak a lehető leghamarabb megnyugodni, persze erre rásegítettek egy kis szurival, vigasztalgattak, hogy elméletileg én már messze túl vagyok a nehezén, hiszen az infarktusos betegek igen nagy hányada az első órában hal meg. (uhhdemegnyugodtam) És mivel valami csoda folytán én éppen tizenöt órája éldegélem túl ezt az időszakot, így hát jó esélyt látnak a gyógyulásra. Tehát fel a fejjel, és semmi sírás-rívás. Tuti, hogy bőghettem, de erre már csak homályosan emlékszem, mert aztán hatni kezdett az altató-nyugtató keverék és én szép lassan belezuhantam valami feneketlen mély, öntudatlan álomba.

Azt álmodtam, hogy csak álmodtam ezt az egészet.

 

 

 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

2.

 

 

Szörnyű volt az ébredés. Nem fájt ugyan semmim, de maga az egész döbbenet, hogy mégsem csak egy rossz álom volt mindaz ami velem történt, nagyon letaglózott. Kissé kába voltam ugyan a gyógyszerektől, de azért világosan tudtam gondolkodni és próbáltam elemezni a helyzetemet.
Először is alaposabban körülnéztem.

Baloldalt, egy ablak melletti ágyon feküdtem, mellettem még két ágy volt, az egyiken egy öreg bácsi (nem az, akivel odalent az ügyeleten is találkoztunk), amellett egy olyan hatvan körüli néni. Szemben velem volt a nővérpult, azon túl ismét három ágy, a túlsó oldalra már nem nagyon láttam el, a jobboldali kettő üres volt, a harmadikon egy nagyon-nagyon rossz állapotban lévő beteg feküdt (már nem emlékszem, férfi vagy nő volt-e, de gyakran rohantak hozzá ha a gép nem jól "pittyegett"). Aludtak.

A csend, az a sűrű, tömény csend volt a másik, ami azonnal feltűnt még. Igaz, a gépeknek, monitoroknak volt egy monoton, halk háttérduruzsolása, de valahogy mégis ijesztő volt a -szó szerint- síri csend. Meg az, hogy a folyosóról sem szűrődött be az a jellegzetes "kórház-hang", a nővérek, orvosok jövés-menése, a látogatók beszélgetései, a takarítók sertepertélése, az ételes kocsik nyekergő zörömbölése, ilyesmik.

Na meg az ÁGY. Nem az a hagyományos kórházi ágy, hanem egy igen magas, furcsa ágy volt (kicsit engem a szülőágyra emlékeztetett a szerkezete, de valahogy még annál is magasabbnak meg bonyolultabbnak tűnt). Négy oldalról pedig zöld függönyökkel volt körülvéve, amik azonban mind ki voltak húzva. A fejrésze teljesen le volt engedve, teljesen vízszintesen feküdtem, ami borzasztóan zavart, lévén hogy én világéletemben magasan felpolcolva szerettem aludni, sok-sok kispárnával...Úgyhogy emelgetnem kellett a fejem, hogy valamit lássak. Na ennek az emelgetésnek meg is lett az eredménye, mert rögtön oda is jött egy nővérke hozzám.
-Valami baj van, kedves? Nem érzi jól magát? Mi a baj?
-Mi történik most velem? -kérdeztem- és meddig kell itt lennem?

Megsimogatta a fejem, és elmondta, hogy ez az úgynevezett coronária-őrző ahol most vagyok, ez a hivatalos neve, de amúgy intenzív-osztálynak hívják köznapi nyelven a betegek és a látogatók. Pár napig megfigyelés alatt tartanak, hogy megtudják, milyen fokú volt a lezajlott infarktusom és hogy milyen károsodásokat okozott a szervezetemben meg a szívizomzatban. Ha az infúziók és a gyógyszerek megfelelően stabilizálják az állapotomat, akkor lekerülhetek a "sima" osztályra, az már nem ilyen ijesztő. Mosolygott, megfogta a kezemet, tényleg igyekezett megnyugtatni.Az a legfontosabb, hogy feküdjek nyugodtan, sőt, ha lehet, akkor mozdulatlanul.
(tesséééék????-én? mozdulatlanul? mikor világéletemben sajtkukac voltam? már az óvodában is futrinka volt a becenevem!!)

Na, jól megszeppentem, tényleg mozdulni sem mertem.
-Az eddigi eredményekről lehet már tudni valamit? -kíváncsiskodtam azért.
-Hamarosan lesz a nagyvizit és a doktorúr valószínűleg többet tud majd önnek mondani. Addig is pihenjen szépen és ne rágódjon most ezeken, higgye el, túl nagy baj már nem lehet, hiszen az első napot "szerencsésen" átvészelte. Mert hogy magának már tegnap délután óta elkezdődött az infarktusa, valóban csak a szerencséjén múlt, hogy ilyen állapotban van és nem súlyosabb a helyzet. Magának jó őrangyala lehet -mondta még, aztán ismét magamra hagyott.

Pontosabban nem voltam én magamra hagyatva, hiszen ugye ott voltak a nővérek lépésnyire tőlem, mégis valahogy OTT az ember annyira de annyira magányosnak tudja érezni magát.....

 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

3.

 
 
 
 

 

Hamarosan sürgés-forgás támadt -vizit!- szóltak a nővérkék, aztán be is vonult a fehérköpenyes csapat. Meglepetésemre nem "ágysorrendben" történt az akció, hanem egyenesen hozzám jöttek. Voltak vagy öten. A legidősebb, olyan pocakos-nagyapós, megnyerő külsejű doki barátságosan rám mosolygott, és kedélyesen megkérdezte:
-Hát ez a kislány mit keres itt minálunk?
Mit volt mit tenni, visszavigyorogtam és válaszoltam, hogy korántsem vagyok én már olyan kislány, mire azt felelte, hogy persze, csaképp nem szoktak hozzá ezen a helyen az ilyen csinos fiatalasszonyokhoz...

Megvolt az oda-vissza-vigyorgás (már amennyire félelmemben tudtam venni a lapot), majd behúzták a zöld függönyt, és el kezdtek vizsgálgatni. "Hagyományosan", fonendoszkóppal, meg "kézrátétellel" is (de hogy minek? mikor a gépek ott kattogtak a fejem fölött?) pulzusszámlálás, miegyebek...És folyamatosan kérdezgettek.

Hogy voltemáracsaládbansatöbbi. Meg hogy menstruálok-e rendszeresen, dohányzok-e, szedek-e fogamzásgátlót...ért-e mostanában valami nagyobb stressz? (Hú erre jól rákérdezett, mesélhettem volna órákig az élettörténetemet, ha lett volna erőm. Stressz? Áá, ugyanmá'...Csak a meló, a válás, a bíróságra futkosás, a fősuli, a vizsgák, a szakdolgozat-írás, a leendő államvizsgám, a családi gondok-bajok---stressz? miazastressz?) Szépen válaszolgattam neki(k), hogy igen, bagózok, igen, menstruálok, igen, szedek, igen, adódnak nyűgjeim.

Egyértelmű, hogy a cigiről eskü alatt azonmód le is kellett szoknom (mé, hol a fenébe gyújtottam volna rá, talán a két infúziós állvány árnyékában?), azután nagy komolyan felém fordult a "főnök" (én legalábbis annak néztem, mint utóbb kiderült, valóban ő volt a prof.,) és azt mondta:
-Ágnes, maga egy igen nagy kiterjedésű balkamrai infarktust szenvedett el az elmúlt tizennyolc órában. Sajnos, nem jutott időben hozzánk, mert akkor talán megakadályozhattuk volna, hogy ennyire csúnya legyen a helyzet. Tulajdonképpen miért is nem jött hamarabb? Nem érzett fájdalmat? Nem volt nagyon rosszul?
-Dehogynem voltam rosszul- válaszoltam és elmeséltem neki a tegnap délután óta lezajlott kálváriámat.
Rosszallóan csóválta a fejét, de azért még megkérdezte, hogy ha nem mentővel, akkor mivel jöttem be a kórházba? Kocsival?
-Busszal.-mondok, mire tök elhűlt az egész slepp.
-Bussszzzaaaaal????? Milyen busszal? Helyijárattal?
-Nem- mondtam- távolságival, innen a szomszéd faluból-e.
Teljesen kész voltak. Hogy ni, itt egy túlélőpalánta, aki akut infarktussal, saját lábán, zötyögő helyközivel képes belibbenni a szemük elé.
Na de nem igazán értékelték a dolgot, amit nem is csodálok.

Szóval közölték, hogy pár napig itt fogok vendégeskedni, kismillió labor-meg egyéb vizsgálatot el fognak még végezni, hogy a jelen pillanatban is ereimbe csöpögő cucc milyen irányba veti sorsomat. Azaz mennyire stabilizálják az állapotomat, illetve hogyan reagál a szívem a kezelésekre, gyógyszerekre.
Legelőször is -és legsürgősebbként- heparint fogok kapni a hasfalba (anyámborogass hovaaaa?? majd elbőgtem magam), amely úgymond "hígítja" a vért, feloldja az érrögöket, amelyek elzárták a koszorúsereket.
Majd káliumot kell innom (mííít? mé nem minnyá unikumot??), ami kicsit rossz ízű lesz (na, később megtapasztaltam, mi a különbség a rosszízű és a kiokádomabelemet-ízű között), viszont erősítit, támogatja a szívizomzatot.
Ezenkívül béta-blokkolót (akkor még azt se tudtam mi az, csak azt tudtam, hogy én már így is helyből le vagyok blokkolódva), meg egyéb gyógyszereket. A többi meg szuriban, infúzióban amúgy is megy már befele.

Elég rémültem nézhettem, mert megnyugtattak, hogy ezek mind csökkenni fognak, amint beáll egy kis pozitív változás.
Na jó -gondoltam magamban- akkor most térjünk a lényegre.
-Wc-re kimehetek? -kérdeztem, mire olyan kacajban törtek ki, mintha legalábbis az év viccét adtam volna elő. (Utólag már tudom, télleg az volt.)
-SZÓ SE LEHET RÓLAA!! Kap majd ágytálat, szóljon a nővérkéknek ha pisilni kell, és abba majd szépen belecsurgat.
Jesszusmária. Na olyan se volt még kerek fenekem alatt, tiltakoztam is bőszen, hogy de én abba nem tuudook, értsék már meg, nem tudok! És már nagyon kell!
-Semmi gond, próbálkozzon azért. Mert ha nem sikerül, akkor sajna meg kell katétereznünk...
Nasimonági mostbolondahelyzet. Már eddig is dugig voltam csövekkel, még akkor a cunimat is betömik?? ÁÁÁÁ....ez valami rémálom...Nahh, jöjjön az az ágytál.

Miután megvolt a kölcsönös eszmecsere és egyezkedés, diszkréten el is ment a doki-brigád, a továbbiakat rábízva a nővérkékre.
Még annyit kihangsúlyoztak búcsúzóul, hogy a legfontosabb, hogy
NE-I-DE-GES-KED-JEK, NE-MO-CO-ROG-JAK, NE-FI-CÁN-KOL-JAK!
(Úgy látszik, a homlokomra volt írva a temperamentumom, még így félhóttan is.)
Gondoltam magamban, dehogyis fogok. Idegeskedni. Hiszen már így is síkideg vagyok, mi kell még.

Aztán ezzel hivatalosan is elkezdődött az inaktív "vendégeskedésem".
Intenzíven.
(Hogy stílszerű legyek)

 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

 

4.

 

 

 

 

A vizit után mindjárt el is kezdődtek a megpróbáltatásaim, kezdve az ominózus ágytállal.
Nővérke mosolyogva felém, kezében az a laposbili vagy mi a frász, elhúzta a függönyt, majd együttérzően megkérdezte, volt-e szerencsém hasonló eszközhöz valaha. Mondtam soha, erre kiokosított, hogy sebaj, nem olyan szörnyű az, csak próbálgatni kell a lehető legügyesebben ráülni -oppardon ráfeküdni pontosabban ráhátrálni-, és aztán hopi, belecsurrantani.

Elhúzta szépen a függönyt és kezdetét vette a kettőnk, azaz hármunk (én, a nővérke és az ágytál) harca. Emelje meg a popsiját. Jó. Most maga alá csúsztatom a tálat, ügyeskedje rá magát valahogy. Jó.
Na, itt el is akadt az akció. Először csak a combjaim alá tuszakolódott be az a dög, majd a nővérke egy mozdulatára rögtön a derekam közepéig.
Csússzon lejjebb! Csúsztam. Csússzon feljebb! Csúsztam, de úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen parton vergődő öngyilkos bálna. És hát mindezek mellett vigyázni kellett a mindkét karomba beépített branülre, meg a mellkasomon lógó tappancsokra, nehogy valamelyik is elmozduljon, kiszakadjon, satöbbi. Ha lejjebb csúsztam, az orromba feljebb csúszott az oxigénpipa, frankón. Ha feljebb, akkor meg az infúzióim kezdtek lötyögni.

Mindeközben azon morfondíroztam, hogy ezt vajon napjában hányszor kell eljátszogatni, vagy inkább ágybavizelővé váljak-e kis időre. Lényeg a lényeg, hogy pár perces kínlódás után -nekem óráknak tűnt- valahogy mégis a seggem alá került az ágytál. No igen. De ez csak egy momentum. Az, hogy abba bele is kéne pisilni, az akkor tudatosult bennem, amikor a sikeres mutatvány végeztével a nővérke magamra hagyott, hogy nyugodtan végezzem a dolgomat.
-Szóljon, ha kész van!- azzal elment.

Ott feküdtem baldachinos ágyamban, valami fura pózban, fejem lent, derekam, fenekem megemelkedve, lábaim lent....Mint egy morbid hullámvasút...Pisilj, na, Ági! Éreztem, hogy kell, kellene, de akárhogy erőlködtem, nem ment.
Azt is elképzeltem, ha beindulna a FOLYamat, vajon milyen utat járna be? Van ugye a húgycsőnyílás, ami korántsem a háta közepére nőtt az ember lányának. Nomármost, ha csurr-csurr, akkor a kis sárga patak először is lecsepeg az ajkakon (nem a csókos számra gondoltam), végig a combbelsőn, aztán a gravitáció nyomán, de már célirányosan ugyebár a popsi vágatán, aztán alant, deréktájon, ha minden igaz, bele az ágytálba.
Magyarul csupa húgy lesz az asszonyi állat, hogy mé nem nőtt nekünk is valami hosszadalmasabb jószág e végtermék ürítésére! Bezzeg a pasiknak! Nekik ott a kacsa, oszt belelógatják, oszt még akkor se vizelnek mellé, ha akarnának. (Megszokásból mondjuk.)

Ez most viccesen hangzik, így leírva, de akkor, abban a helyzetben a homlokomon is kiütött a verejték. És nem. Nem ment. Ez az egész annyira visszatetsző volt nekem -tuti pszichés szindróma-, hogy nem tudtam belepisilni a tálba. Vergődtem még egy darabig, próbáltam valami vidámabbra gondolni, de akkor meg beugrott Hofinak az ágytálas jelenete, amikor bányászsisaknak, múzeumlátogató-mamusznak, meg tükörnek használta az ágytálakat, gondoltam, na majd most a röhögéstől hátha bepisilek, de ááááááá......egy fenét. Csak még jobban elszontyolodtam.
És mivel felülni abszolút nem lehetett (eleve akkor már akár a szobavécére is ülhettem volna, az már mindjárt jobban hasonlított a funkciójára), így kitekeredve, megadtam magam ismét a sorsomnak....és....elaludtam.

Arra ébredtem, hogy a nővérke bekukucskált a függönyön, hogy na? sikerült?
Nemleges válaszomra eltűnt a kedély az arcáról és szomorúan tudtomra adta, hogy akkor bizony neki meg kell katétereznie engem. Na, ha ő szomorú volt, én meg kábé halálraítéltnek éreztem magam. Kicibálta a vákumtól rámtapadt ágybilit alólam, ami hangos cuppanással vált meg testemtől (na őt se láttam többé soha hálistennek), majd elvitte azt. Gondoltam, csak békén leszek hagyva most már, hátha az a katéter csak fenyegetés volt, mint rossz kisgyerekeknek a mumus...
De rögtön vissza is tért, gumikesztyűben, egy kis asztalkát tolva mellém, amin ijesztő dolgok sorakoztak...gumicső, műanyag zacskó, valami tűszerűség....Esküszöm, ágytál ide, ágytál oda, majd beszartam rémületemben.
Megkímélem kedves olvasóimat a részletektől, hogy hogyan kerül egy katéter az ember húgycsövébe (és itt most kortól, nemtől függetlenül sajnálok mélységesen mindenkit, akinek valaha része volt ebben), de annyit őszintén mondhatok, hogy iszonyú élmény, s nem is maga a fájdalom -mert az csak egy pillanatig tart, de addig nagyon-, hanem maga a .....hogy is mondjam....a megalázó érzés. Nem is. Rossz szó. Talán inkább a végtelen kiszolgáltatottság érzése. Horrorfilmek kínzatásai jutottak eszembe, míg fogam összeszorítva tűrtem a procedúrát és nem a szégyenlősködés, nem is valami álszemérem vagy prűdség dominált, amikor kicsordult a könny a szememből.

Utána már nem éreztem semmit, nem fájt, tényleg!, csak feküdtem ott mozdulatlanul, és próbáltam leltározni a csöveimet. Hogyaszongya....orromban. Mindkét karomban, ott egy branülben több is, mert háromágú volt...a húgycsövemben....a mellkasomon meg a vezetékek...Háááát....szép egy látvány lehettem.
És akkor toppant be az anyukám látogatóba. Szegény.

((Amikor délelőtt Gábort elküldték a ruháimmal, hogy később érdeklődjön felőlem, akkor ő hazament, pontosabban az anyuhoz ment és becsöngetett. Anya ajtót nyitott, képzelhetitek, mit gondolhatott abban a pillanatban, amikor retinája közvetítette a képet az agyának, miszerint Gabi ott áll az ajtóban, karján a télikabátom, jobb kezében tele szatyor, amiből kikandikált a vastag pulcsim, bal kezében meg a pár csizmám....És én egyikben sem.
-Úristen, mi történt?? -kérdezte riadtan. Gabi alig bírta eldadogni, hogy Áginak infarktusa lett, bent van az intenzíven.
Édes drága anyukám, még most is elszorul a torkom, ha belegondolok, mit érezhettél akkor...))

 

 

 

Kép

 

 

 

 

5.

 

 

 

 

 

 

Sápadt volt.
Talán még sápadtabb, mint én, amikor kétségbeesve odajött az ágyamhoz, hozzám hajolt, megpuszilgatott...szorította a kezem, és remegett a hangja, amikor csak annyit bírt suttogni, hogy "Jaj, kislányom...édes gyerekem...."
Láttam én, hogy próbálja türtőztetni magát, nehogy sírjon, de nagyon nehéz volt neki....A szemében rémület tükröződött, félelem, kétségbeesés, meg valami határtalan aggodalom. Soha nem felejtem a tekintetét...AZT a nézését...

A szemétől, ahogyan rám nézett, valahogy egy pillanat alatt ismét kicsi gyerek lettem és szintén kórházban feküdtem (annakidején súlyos, krónikus vesemedence-gyulladással hosszú évekig a gyermekosztály visszatérő lakója voltam), fetrengtem a lehúzhatatlan magas láztól (többnyire a rengeteg szuri után is már csak a priznic segített 40 fok alá nyomni a lázamat az első napokban), és akkor rettegett így az anyukám...hogy életben marad-e ez a gyerek...

Később ez a visszatérő betegségem már majdhogynem "megszokottá" vált -már amennyire meg lehet szokni azt, hogy évente kétszer, háromszor, neadjisten többször is egyik napról a másikra negyven fokos lázam kerekedett-, már tudta az anyu, hogy olyankor automatice nyomás a kórház...ahol ismertek, tudták mizu, bérelt ágyam volt a "kedvenc" kórtermemben az ablaknál, ahogy az orvosok, nővérkék megláttak, már tolták is az infúziós állványt a gyógyszerekkel...

Úgy emlékszem, hétéves koromban kezdődött ez a vese-mizéria.
Hozzá kell tenni, hogy ötévesen kivették a mandulámat, és valami trükk folytán a szervezetem ezt azzal "hálálta" meg, hogy ezekután ha valami baci vagy vírus került a közelembe én nem megfáztam, tüszköltem és taknyoskodtam, mint más normális gyerek, hanem upppsssz, vesemedence-gyulladásom lett. Simán.
El is ájultam olykor-olykor a láztól, volt, hogy a buszmegállóban kapott el a karomnál fogva anyu...

Eeeejjj...de sokszor kérdezte kétségbeesve a kezelőorvosomat (egy tüneményes doktornéni volt, máig emlékszem rá), hogy mikor fogok én ebből kigyógyulni? Meddig kell még rettegni, hogy mikor jön a lázroham és mikor kell ismét ész nélkül kórházba futni velem?
A doktornő erre mindig azt felelte, hogy két eset lehetséges: vagy a pubertáskor, illetve az első menstruáció megjelenése egy vízválasztó lesz az életemben, és ha igen, akkor oltári szerencsés vagyok, mert akkor talán szinte nyomtalanul eltűnik ez a betegség... Vagy pedig egész életemben vesebeteg leszek, állandó ellenőrzésre szorulok, és jó, ha nem mennek gallyra annyira a veséim, hogy --- juj, belegondolni is rossz.
Szerencsém volt.

Utolsó ilyen vesés-rohamom úgy nyolcadikos koromban lehetett, az első menzeszem után talán még egyszer voltam ezzel kórházban. Aztán végérvényesen búcsút vettem a gyermekosztálytól.
(Honnan is sejthettem volna, hogy a későbbiekben sajna a felnőtt részlegnek fogom igencsak sok osztályát látogatni;-lakni...)

Isten a megmondhatója, mennyiben befolyásolta ez az éveken át meg-megjelenő pokoli magas láz a szívemet...ki tudja, mennyire károsította a ketyegőmet...ki tudja, egyáltalán kapcsolatba hozható-e mindez a szívvel.

Első terhességemnél, a szokásos rutin-belgyógyászati vizsgálatok során az orvosnak nem tetszett valami, amikor a szívemet hallgatta...Nekem csak annyit mondott, hogy jó volna egy szív-ultrahang vizsgálatot is elvégezni, de csak a biztonság kedvéért. Nem hall ugyan semmi ijesztőt, vagy komolyabb problémát, de ártani nem árt, meg hát kizárhatna egy esetleges felmerülő bajt. Persze lehet, hogy csak a terhesség miatti izgalom, hormonális változások, egyebek miatt "zakatolok" annyira, egyszóval írt egy beutalót az ultrahangra.

Akkoriban nem kellett heteket, hónapokat várni (pffff nem úgy, mint manapság), másnap el is mentem a kardiológiára. Nos, akkor ejtettem meg az első randevúmat az EKG-val, no meg az ultrahang készülékkel. Izgultam ugyan egy kicsit, de semmi félelem nem volt bennem. Inkább érdekesnek találtam az egészet. Pláne, hogy monitoron is láthattam, ahogy dobog, ahogy a billentyűk is mozognak....
Az orvos megnyugtatott, miszerint nincs semmi baj, ámbár kissé nagyobbnak találja a bal kamrát, de nem vészes. "Sportszíve" van -mondta-, még el is mosolyodtam magamban...Sportszív, nohiszen! Amennyit én életemben sportoltam azzal a fenenagy lustaságommal....

Otthon nagy büszkén mondtam az anyunak, hogy bibi, nekem meg sportszívem van, úgyhogy ezentúl hagyjon békén az örökös nógatással, hogy mozogjak többet...ha már annyi is megteszi, hogy naponta többször felmegyek a harmadik emeletre....?
Ő sem gyanakodott semmi rosszra, csak annyit jegyzett meg, hogy apádnak is sportszíve volt. (Hjaa, de ő tényleg sportolt, évekig focizott a Dózsában, asszem versenyszerűen is)
Hááát...én ezzel a "sportos-szívvel" azután kihordtam és megszültem két gyermeket, simán, minden gond nélkül.

(Később - jóval később!-, már a műtét közben, a feltárt mellkasomban fedezték fel, hogy egy végstádiumú bal kamrai aneurizmám is van, sőt, kitudja mióta VOLT IS, és emiatt forgatókönyvön kívül még azt is meg kellett plasztikázni...de ne vágjak ennyire előre.)

Odahúzott az ágy mellé egy széket, leült, kérdezgette, hogy vagyok, vannak-e fájdalmaim...Simogatta a homlokomat...Nézett, nézett rám és én próbáltam vígasztalgatni. Hogy nem, nem fáj semmim és lám, tulajdonképpen már egészen jól is vagyok...Csak a "látvány" ijesztő.
Mondta, hogy már telefonált a nagybratyómnak (orvosacsaládban), majd bejön ő is, hátha neki többet is mondanak majd a dokik...és hát ő egyértelműen többet is ért majd a diagnózisokból, meg a sok latin hablatyból...

Fogta a kezem...Kérdezte, mit hozzon be, milyen cuccokat, pizsamát? hálóinget? -mosolyogtam, hogy ugyanmár, ezekre gondja ne legyen, ez nudista részleg...(Nem is látta, hogy a takaró alatt meztelen vagyok)
Aztán kiegyeztünk a fogkefe-fogkrém-szappan-törülköző alapfelszerelésben (hahh, mit tudhattam, hogy itt ágybantisztogatás működik -a' la szivacs-, nővérkék által!), valamint pohárféleségben, szívószállal, mert a kórházi "szívóka" nem egészen dizájnos (infúziós csövecske darab, méretre vágva) mert ugye felülni nem lehet...
Kizárólag csakis addig, amíg az ebédet elfogyasztja az ember. Mert ugye a levest, meg egyebeket fekve mégsem lehet magunkba dűteni...Ja, saját kanalat, villát is hozzon, mert ezek az alumínium eszcájgok sem túl szívderítőek (hogy gusztustalanságukról már ne is beszéljünk). Papírzsepit, (bár orrot fújni se egyszerűen lehet a csövektől), esetleg valami gyümölcslét...
Ezután el is ment, hogy összeszedje, illetve beszerezze ezeket a holmikat, így ismét magamra maradtam.

Nos, hogy azért az unalom ne borítson bánatfelhőket az agyamra, azon nyomban jött is a nővérke, egy kimondottam cuki, irinyó-pirinyó injekcióval (nem is láttam még ilyen apró, hajszálvékony, miniatűr tűt), majd közölte, hogy megérkezett az első heparin-adagom. Takaró fel, majd közelített a pocakom felé. Pfffffff.......akkor villant belém, amit előzőleg már említettek, hogy EZ a cucc, hasfalba jár.
Persze, mondta, hogy nem fog fájni, én hittem is neki meg nem is, bár a tű mérete valóban nem adott okot holmi komoly riadalomra, de maga az a tudat, hogy a hasambaaaa....juuuujjj.

Na, mire ezt végiggondoltam, ő már egy szakszerű mozdulattal össze is csippentette a bőrt (na jó, a hájamat hehe), és puff, már be is szúrta. Tényleg egy pillanat műve volt az egész, szabályosan fellélegeztem, tán még el is mosolyodtam.
(Persze nem mosolyogtam volna, ha előre tudom, hogy pár nap után a hasam úgy fog kékelleni-zöldelleni, sőt! feketélleni, mint akit minimum bandatámadás ért és egy fél galeri rugdosott hasba szöges bakanccsal, de hát akkor még ezt SEM tudtam.)

Mint olyannyira sok mást sem.

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

 

6.

 

 

 

Ha a nappal ijesztőnek is tűnik ezen a helyen, nos, az éjszaka még rémesebb tud lenni.
Mivel napközben sincs túl sok egyéb dolga az embernek, mint hogy fekszik, el-elbóbiskol, alszik, de azért közben mégis van egy kis mozgás, vizitek, vizsgálatok, jövés-menés, a reggeli-ebéd-vacsora ritmusai, amik némi "színt" visznek a kórházi unalmas létbe, ám az éjszaka, az mindig nyomasztó. És valami elviselhetetlenül hosszú.

Hmmm...hányszor van úgy az ember, hétköznapi élete során, hogy csak egyszer úgy istenigazából kialudhatná magát, jaj, csak egyszer lenne az éjszaka dupla annyi, mint a nappal! Hogy ne tűnjön úgy a fáradt léleknek, mintha abban a pillanatban ahogy letette a fejét a párnára, már csörög is az a fránya vekker!!
Biztos sokan és gyakran fohászkodnak egy jó, kiadós alvás után, elátkozva a szűkre szabott, pihentető éjszakák rövidségét!
Különösen a több műszakban dolgozók, vagy a rendszeresen hajnalban kelők...de azok is, akik csupán a napi hajsza után nem vágynak egyébre, mint végre ágyba dőlni és szunyálni egy hatalmasat.
Jómagam is gyakran elképzeltem, milyen lehet az, ha az ember kedvére alhatna annyit, amennyit csak bír.

Hát most adva volt a lehetőség, bár korántsem ilyen körülmények között gondoltam, hogy kielégíthetem alvásigényemet.
Mert amikor este kialszanak a neonfények, és csak a monitorok kékes árnyalatai, kontroll-lámpái pislákolnak, meg a nővérpult éjszakai halovány fénye ad némi sejtelmes világítást, bizony, a jótékony álommanók valahogy nagy ívben elkerülik még a környéket is.

És kezdődnek a nyitott szemmel plafonrabámulás órái.

A gépek pittyegései, a sorstársak halk sóhajai, nyöszörgései, mocorgásai, vagy épp horkolásai adják a zenei aláfestést...mindezek az agyban valami idétlen masszává sűrűsödnek és meghatározhatatlan képek tömkelege kezd előtörni a tudatalattiból, korántsem szívderítő gondolatfolyamok lepik el az ember lelkét...

Elterelő hadműveletként lehet számlálgatni az infúzióból idegesítő lassúsággal, ütemesen pötyögő cseppeket...érdeklődve nézni, amint "megszületik", ahogyan először is előbukkan a kis műanyag csőből...kibuggyan, körvonalazódik....hízik, hízik, azután súlyánál fogva megnyúlik...nyúlik, egyszercsak plutty! alázuhan a kis tartályba, hogy onnan folytassa tovább éltető útját a vénámba épített kanülön át beteg kis szívemig...

Ezen el lehet bambulni jódarabig, mígnem a huszadik, ötvenedik, századik cseppnél talán tompulnak a zúgó gondolatok....és csak a csöpp, csöpp, csöpp...ha szerencsénk van, tán még el is lehet aludni, ha ügyesen fókuszálunk csak a csöppekre...De csakis azokra.
Jó esetben remény van pár órányi megváltó öntudatlanságra.
Jó esetben.

Rosszabb esetben mindig beüt valami krach, hangos feljajdulás például a másik ágy felől, majd az azt követő nővérugrás, aztán előbb halk, majd hangosabb beszéd, villany felolt, telefon, orvosriasztás, kisvártatva pedig egy vészhelyzet-szerű zsongás...Orvosok betrappolása, függöny összehúzása...rövid, de határozott tőmondatok...Oxigént. MÉG oxigént. Defibrillátort. Hátra. Kettőötvenet. Hátra. Tovább.


És magam előtt látom a tévéből oly jól ismert jelenetet....ahogy a beteg teste ívben megfeszül, majd lecsapódik...Borzongatóan félelmetes "élőben" hallani az életmentés jellegzetes zajait, zörejeit...de elmondhatatlanul döbbenetes ugyanígy hallani a sípszót....azt az utolsó, fülsértően magas frekvenciában elhangzó hosszú, reménytelen sípszót...Vagy nem is a fülemet sértette? Az agyamat, a szívemet, a lelkemet??
A rémület jeges borzongással futott át rajtam...Mert hosszú küzdelem után sem váltott vissza arra a megnyugtató pitty-pitty-pitty-re...
Úristen.

-Ú R I S T E N ! -


Meghalt. Az az ismeretlen valaki ott a szemben lévő ágyon meghalt.

Délután még láttam, a vacsoráját is megette, illetve megetették a nővérkék, mert neki felülnie sem volt szabad...az esti vizitnél még inni kért...Látogatók is voltak nála (gyerekei, unokái lehettek tán?), halkan beszélgettek....és most, az éjszaka kellős közepén egyszerűen nincs tovább...Megszűnt létezni....az ő szíve feladta.

Valami szörnyű gombóc kezdett növekedni a torkomban és csak nőtt, nőtt, dagadt, fájt, irdatlanul fájt....nem tudtam nyelni, szinte levegőt sem kaptam....fojtogatott, fullasztott a döbbenet...
Még soha senki NEM HALT MEG A KÖZELEMBEN édes jóistenem, add, hogy ez csak egy rossz álom legyen, add, hogy felébredjek, vagy valaki kapcsolja már át másik csatornára ezt a horror-sorozatot, én ezt nem akarom, jaj nem akarooom!!

Amikor lekapcsolták az orvosok a gépeket, hirtelen vattaszerű süket csend telepedett a kórteremre, csak a vér lüktetése dobolt a fülemben elementáris erővel...ÉREZNI, TUDNI lehetett, hogy a többi beteg ugyanúgy ébren van és ugyanúgy hallott mindent...és most ugyanúgy telepszik rájuk is a HALÁL szinte kézzelfogható közelsége, és a lataglózó félelem...hogy mozdulni sem mert senki, csak csendben, önmagában fohászkodni az elhunytért...és fohászkodni a saját életéért...mint ahogyan most már én is az enyémért...Mert akkor döbbentem rá, hogy ez itt nem játék...ez valóban az ÉLET és a halál párbaja...ITT, e helyen nem ritka vendég a kaszás, és nem válogat.

Mint a siralomházban, úgy éreztem magam.

Ki lesz a következő?

És MIKOR?

Arra összpontosítottam, hogy az ÉN gépem csipogását hallgassam, az enyémét és nem másét, az enyémét, amely megnyugtatóan egyenletesen pittyegett, elképzeltem ahogy a szívem épp gyógyul, épp erősödik és gondolatban üzeneteket küldözgettem neki, mint anya gyermekének...ez az, csak szépen, nyugodtan ketyegj, verj, dobolj, túú-dupp, túú-dupp, segítek, diktálom, túú-dupp, túdupp, tudod, én szeretlek, erős vagy, csak abba ne hagyd, gyerünk, gyerünk, csak így tovább, túú-dupp, túú-dupp...

Remegve, reszketve feküdtem ott az ágyon, észre se vettem, mikor gördült végig egy kövér könnycsepp az arcomon.

 

 

 

 

Kép

 

 
 
 
7.

 


A rémes éjszaka után egy újabb nap köszöntött rám, no meg egy mosolygós nővérke, akihez még nem volt szerencsém -gondolom váltótársa lehetett az előzőnek-, a kezében egy...naaaa...??? Na miveeel? Nem, nem injekciós tűvel. Hanem egy há-ló-ing-gel! Úgy ám!

Ejhh, úgy megörültem neki, mintha a legújabb párizsi kollekciót hozta volna próbára, végre nem kellett pucérkodnom a takaró alatt, meg hát az is eszembe jutott, ahh, így mán aztán el nem temetnek idő előtt, ha már nem vetkőztetés van soron, hanem az öltöztetés ugye...!
Szépen fel is ülhettem, aztán valahogy közös erővel átügyeskedtük a felzsinórozott karjaimat is a pendelybe, és végre egész emberinek véltem a külalakomat. Sőtmitöbb, az ágy fejrészét kérhettem félig ülő helyzetbe is hagyni, egyszóval fenségesen éreztem magam. (Lám, milyen kevés is elég néha ahhoz, hogy az ember összkomfortosan érezze magát!)

De még mielőtt teljesen elbízhattam volna magam nagy elégedettségemben, hozták a reggelit, ami nem is lett volna gond, ha előtte nem kellett volna egy pohár vizet meginnom. Mármint én ugyan víznek láttam a folyadékot, ám felturbózták egy ampullából belelöttyintett valamivel. ffff.....ez volt az az ominózus káliumsó vagy mi -amiről tettem már említést korábban-, és mondta a nővérke, még mielőtt(!) hozzáfognék a reggelihez, ezt igyam ki. Sajnos nagyon rossz lesz az íze, de egy slukkra, levegő nélkül húzzam le, akkor nem annyira borzasztó. A gyanús az volt, hogy letett elém egy vesetálat is (hányóstál, a járatlanok kedvéért), hogy ha gond lenne, akkor csak nyugodtan. Bele. Ja és ezért kell kajálás előtt. Mert így max csak egy kis gyomornedv jön ki.
-anyámborogass- akkor most MÍÍ EEZ???
Káliumsó.
-Keserű?- kérdeztem.
-Nem, de iszonyúan sós. -mondta kedvesen, és várta, hogy megigyam.
Aha. De hát én amúgy is elég "sós szájú" vagyok, csak nem üt ki egy kis sós íz?
Vagányan, bátran számhoz emeltem a poharat, nekiduráltam magam, melléképzeltem egy kis citromot meg tekilát, aztán uccu neki.

------bloooáffffggggrrrrrr------
Azt az émelyítően ocsmány ízt, azt az undorítóan öklendeztető "aromát", míg élek nem felejtem el!!

(Hú, nagymamám mindig mondta, hogy aranyos kisunokám, nem szabad sósan enned, tudod! a veséd miatt!; és mindig sótlan diétára fogott és én piszkosul kívántam a sós ízt, na szerintem most ez volt a büntim a sok titokban-úgyisjólmegsózóom-azételt-csakazértis miatt.)

Szóval, öklendés, hányásszerű valami a tálkába, aztán kezdhettük előlről. Nővérke tök nyugodtan elővarázsolt egy másik ampullát, hozott másik pohár vizet, nagy lelkinyugalommal beleöntötte ismét az "anyagot", aztán kezembe adta az újabb töltetet.
-Meg kell innia. Muszáj.
Akkor már könyörgőre fogtam a dolgot.
-Nem lehet inkább szuriban?- (wehh, ezt a megalkuvást! Na akkor gondolhatjátok, MILYEN íze lehetett a káliumsónak!!!!!!)
-Sajnos nem. Ezt inni kell. -valami olyasmit is kihallottam a mellékzöngéből, hogy punktum, tehát tényleg nem volt más választásom...
De azért még tettem egy kísérletet:
-Tablettában esetleg?
Szerintem gyógypedagógusi végzettsége is lehetett a drága nővérkének, mert én már biztos a fejére borítottam volna a poharat a hisztis páciensnek, de ő nyugisan válaszolt:
-Később már tablettában is kaphatja, de MA és holnap, így kell bevinni a szervezetébe, így gyorsabban felszívódik. És a kálium az egyik fő támasza, segédje a szívének. Igya már meg szépen!
Nem volt apelláta.
Nagy levegő. Orrom befog. Pohár szájhoz. Éééés....zupp befele!!
Aztán levegőt még nem venni, nem öklendezni, nem visszahányni, nem neeeeeemmm!!!

-------blllgrrrfffgggll----

Bennmaradt.
-hudeszarvolt-

Reggelizni csak jó félóra múlva tudtam...
És NEM(!) sóztam meg a vajas zsemlét de nem ám!!

 

 

Kép

 
 
 
8.



A délelőtti viziten most nem olyan sokan jöttek, csak egy doki "rendelt", s nem is az az idősebb prof, hanem egy fiatalabb, jóval magasabb, szemüveges. De ő is mosolygós volt. A papírjaimat böngészte.

Hozott is magával pluszba még jó néhányat, a laborvizsgálatok eredményeit. Azokat elemezgette, majd elmondta, hogy lényegében a – nagyon - nehezén túl vagyunk.
(Érdekesnek találtam ezt a többes számot és a későbbiek folyamán is megfigyeltem, hogy az orvosok előszeretettel beszélnek a betegekkel többes számban. Vagyunk, leszünk, megyünk, gyógyulunk-gyógyulunk. Talán így "éreznek együtt"?, vagy nem is tudom...Eleinte idegesített kicsit, mert gondoltam magamban, hogy csak ÉN vagyok a slamasztikában, én gyógyulok, mert elvileg nem Ő beteg, de mindegy, rájuk hagytam, sőt később már fel sem tűnt. A "Na hogyvagyunk-hogyvagyunk" és hasonló sztereotípiákra illedelmesen válaszolgattam, hogy jól-jól, mellé meg azt gondoltam, amit akartam, attól függően, hogy szimpi volt-e a kérdező, avagy sem. -Remélem, te is; vagy cseréljünk helyet, megtudod-)

Szóval a nehezén túl vagyok(gyunk) és ha semmi komplikáció nem jön közbe, másnap már lemehetek az osztályra, azaz a sima kardiológiára, s ott kezelnek tovább. Azt, hogy a szívizomelhalás milyen mértékű volt (lett), azt egyéb vizsgálatok fogják kimutatni, egyelőre a vérvétel eredményei voltak a fontosak, hogy lássák, helyreállt-e mindennemű kémiai egyensúly, amelyek jelzik, hogy a "maradék" izomzat visszaállt-e olyan működési szintre, hogy az elengedhetetlen funkciókat képes legyen ellátni.
Beszélgettünk is kicsit, örömmel konstatálta, hogy már nem a rémület határát súrolom minden fehér köpenyes láttán, ebből kifolyólag értelmesen is lehet velem kommunikálni.

Mindenesetre ő is hangot adott ama véleményének, miszerint elég ritka, hogy nő létemre, s ilyen – aránylag - fiatalon ekkora hatalmas infarktust produkáljak, minden előjelek nélkül.
Abban egyetértett kollégáival, hogy a hajlam is szerepet játszik ilyen esetekben, de nálam a dohányzás-fogamzásgátló kombináció különösen betette a kaput.

((Akkoriban még nem ezek a leheletnyi hormontartalmú bogyók voltak forgalomban, hanem olyan lórúgásnyi adaggal védekeztünk a nem kívánt gyermekáldás ellen, a maiakban jószerivel egy havi adagban van annyi hormon, mint az egykoriakban egyetlen szemben....és azt faltuk, évszámra...wehh...örültünk, hogy egyáltalán VAN.
Mint utóbb kiderült, a vérrögösödésre való hajlam így meghatványozódik, konyhanyelven: besűrűsödik a vér...és helyes kis alvadt rögöcskék kezdenek cirkulálni a szervezetben, aztán előbb-utóbb valahol megakadnak. Embere - és szerencséje- válogatja, hogy hol. De valahol mindenképp, főleg, ha a családban is akad szív-és érrendszeri betegség.))


No meg a stressz, az "ideg”, hogy maradjak a konyhanyelvnél, bizony jócskán rájátszik a betegség kialakulásában. Mint megtudtam (hű, mennyit tanultam én rövid idő alatt!), a stressz hormonok is termelnek olyan anyagot, amelyek szintén befolyásolják az infarktusra való hajlamot. Erre kapjuk az úgynevezett béta-blokkolókat, amik ennek az anyagnak (kortizol, húdeokosvagyok) a túlzott termelését megakadályozzák, ezáltal meggátolják az artériák elzáródását.

Nahh, a tudományból egyelőre elég ennyi, a későbbiekben úgyis osztom még az észt, miután egyre többet és többet hallottam, tudtam meg mindazokról a kockázatokról, amelyek rásegítettek abban, hogy ilyen remek kis helyre kerüljek.

 

Kép

 

 

 

 folytatás itt!

nyil-le.gif  
alliteracio.eoldal.hu/cikkek/----szivmutetem-tortenete-2.---a-folytatas-.html

 

 
 

 *

 

loading...

hirdetés


Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Gyöngyi - nagyon tetszett

2011.10.21 21:23

Először azt hittem hogy egy sima beszámolót olvasok. De ahogy tovább olvastam, láttam, hogy egy profi írása. Szuper volt, nagyon jól írsz. Sírtam, nevettem. Nagyon várom a folytatást!

Kati S. - szia

2011.08.20 21:16

Most találtam rá az írásodra, nagyon jó , hogy ilyen humorral veszed te is az akadályokat , én is túléltem mindezt, amit Te az én szívmutétem 2000 februárjában volt, aorta repedés / új aortarész / és aortabillentyu csere / gyémántbillentyum van /, a syncumar kellemes mellékhatásait én is megtapasztaltam az évek során, de remélem még elég hosszú ideig fogom szedni, mivel nekem életfogytiglan írták elo :D , kívánok Neked sok egészséget és várom a folytatást.....

Kaló Zsuzsi - Folytatáááááááááááááááást!!!!!!!

2011.02.18 18:52

Már írtam Neked, hogy k......va jó!! Bocsi a fogalmazásért,d e sok erőt ad a pozitív hozzáállásod és hogy ilyen "humorral" veszed. Valahol Hofi jut eszembe aki paródiát csinált a maga bajáról.
Nagyon várom a folytatást és kérek egy névre szóló dedikált könyvet:)

alliteracio - Re: Folytatáááááááááááááááást!!!!!!!

2011.05.28 11:05

Zsuzsikám türeleeeeeeeeeeeeeem! :))
(De tényleg. Mostanában nem megy az írás. De összeszedem magam... :XD
Pusziiiiii!!! :)))

marcsi0105@fremail.hu - Gábor Jánosné Marcsi

2011.03.23 12:27

Fantasztikus nő vagy GRATULÁLOK !!!

Áné Ági - anyus@gerisoft.hu

2010.09.14 13:57

VÉGTELENÜL Aranyos vagy!!!!!!!! Köszönöm!!!!!!!
Szeretettel: Á. Ági!!!

S. Á. - alliteracio

2010.09.14 11:23

Ágikám, nagyon nagyon köszönlek, és örülök, hogy ilyen "doppingszerem" van, mint te (is)!!!!
Igyekszem, tényleg igyekszem máár.... :))))
(És kitettem az oldalad linkjét, hadd olvassák mások is a gyönyörű verseidet, írásaidat!)
Puszillak ezerrel:
'Druszád'

Ábrahámné Ági - Á. Ági

2010.09.12 18:04

Mindennap eljövök!!!!!!!! Szeretettel: Ági!!!!!!!
Legyen szép őszöd!!!

Áné Ági - Szeged

2010.09.11 13:01

FOLYTASD, kérlek!!!!!!!! Betegtársad, írótársad
szeretettel: Ági

S. Á. - alliteracio

2010.08.31 02:50

Kedves Edina!
Nagyon örülök, hogy írtál, mert így legalább tudom, hogy még egy olvasóm van -a többi között:), aki nagyon várja már a folytatást, és ez még inkább inspirál arra, hogy folytassam! Nos, wordben már ott a "nyersanyag", és hamarosan itt is látható lesz!
(A téma valóban komoly, de én meg "ilyen" vagyok :))))... S talán pont ez a fanyar humorérzékem az, ami átsegített nagyon sok kemény, fájdalmas dolgon!! ;)
Köszönöm látogatásodat, és szeretettel üdvözöllek:
-Ági-

Edina - hedina0603@freemail.hu

2010.08.29 23:48

Szia én Tinkmara oldaláról tévedtem hozzád már nagyon rég. Azóta olvasom írásaidat, nagyon szeretném már a szívműtétem történetét tovább olvasni, mert nagyon élvezetesen és érdekesen írod le annak ellenére, hogy ez nagyon komoly dolog. Szia Edina Pécsről


S. Á. - alliteracio

2010.08.19 06:23

Ó, Ágikám, de örülök, hogy ide is benéztél! :)
(mmmm...igenigen, tudom, és sokan megróttak már ezért, hogy nincs még a folytatás... de tényleg, hamarosan felteszem, mert "íródik" már.... :))
Kiadót? Hm...Tudod, az éppenséggel volna. Csak "egyebek" nincsenek hozzá. Úgymint pénzem. Ez van. (Illetve nincs.)
*
És köszönöm, és örülök, hogy tetszettek az eddigiek!
Puszillak szeretettel!
-Ági-

benczeagi - allatteny@invitel.hu

2010.08.17 11:32

Szia Ágika!

Jelezhetted volna, hogy nincs befejezve,mert akkor nem állok neki. Nagyon élvezetesen írsz.Nem gondoltál arra, hogy kiadót keress?

S. Á. - alliteracio

2010.05.09 07:24

Jajj, drága Ditke, olyan jót mosolyogtam a levélkéden!! :)
De édes vagy! És "folydogálj" csak nyugodtan, a csapból is, jólesik ez ám a májamnak!!! :DDD
Gondolom, azóta az ebéd sütistül mindenestül rendben elkészült, nem venném a lelkemre, ha miattam szenesednének el a finom falatok!! :)))
*
Nos, a folytatás... öööö ...izéé... khmmm... Najóvan, írom má, írommá lassan.... :D
(Pláne, hogy most már ily "szigorú ellenőrzésben" lesz részem (hehe)... :)
Nagyon-nagyon örülök neked, és szeretettel várlak máskor is!!!!!! :)))
Ezer puszim:
-Ági-

tájdi - itt is pussz

2010.05.08 15:14

Mai nap még a csapból is én folyok.:-))
Gondoltam, végigvágtázok a menüiden bekukkantva ide is egy kicsit, meg oda is egy kicsit, mert nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, hogy legalább képben legyek, mik várnak majd rám, ha ráérek belemélyedni az oldaladba.
Jelentem, nem készült el a sütim, még csak most fogok hozzákezdeni. Kicsit beleolvastam a történet elejébe, aztán "kicsit" itt felejtettem magam.
Muszáj volt, mert ha nem ezt teszem, talán csak összegányolom a sütikét, osztán rohanok vissza olvasni, akkor meg bent felejtem szenesedni a sütőben. (hínnnye, de sokszor megesett már velem szégyenszemre!)
Szóval inkább végigolvastam. Azt hittem ugyanis...de neeem!!!
Teljesen elkettyentem, keresgélni kezdtem, hátha megtalálom valahol a folytatást.
Jól kibabráltál velem! Még várni kell.
Tessen most már nekiesni! Jajj, belegondolni is rossz, hogy 1 évet kelljen várni rá. Hajrááá! Drukker van bőven.

Most már tényleg megyek sütizni. Az első beírásom óta (jajj!) egyfolytában itt tartózkodom, még a leveskémet is a gép előtt kanalazgattam (bánja is a pólom! - szép piros gulyáslevescseppekkel javítottam a fakóságán.
Na pusza, jövök rendszeresen ellenőrizni mizu van.
Dit

S. Á. - alliteracio

2010.04.13 07:50

Drága Irénkém, köszönöm, hogy te is betértél ehhez az írásomhoz (is... :)
És örülök, hogy tetszett...
Hát, sajnos neked is hamar elragadta szeretteidet a betegség... szomorú, fájdalmas dolog ez... És látod? Én 34-35 évesen jártam ezt a kálváriát... Sokak szerint valóban csoda, hogy élek.
Az ötleted egyébként JÓ, aztán hogy mennyire lehetne kivitelezhető, ház azt csak a Jóisten tudná....:)
Puszillak sok szeretettel:
-Ági-

Varga Irén - szollosi.irenke@gmail.com

2010.04.12 22:29

Ági Drága!Halálos vétek nem közzé tenni ÍRÁSODAT.....tudod genetikailag ha belegondolok nem lehetnék optimista:-))))))))Apai nagyapám 60 évesen ,Édesapám 47 évesen halt meg......a nagypapa a szíve miatt hirtelen....Apukám orvosi felelőtlenség miatt...de azt mondzták a "szíve hamarosan elvitte volna"..........sokszor eszembe jutnak....HOGY miért is írom ezt ..nos szerintem a TE történeted számomra sokkal figyelmeztetőbb (annak ellenére,hogy nagyon csípem a humorodat)....mint ha bármiféle "vigyázzunk az egészségünkre"....és hasonlót olvasnák.......MEGELŐZÉSRE ALKALMAZNÁM ....KÖTELEZŐ OLVASMÁNYNAK a VESZÉLYEZTETETT ,RIZIKÓFAKTOROS KOROSZTÁLY SZÁMÁRA!!!Puszillak:Irénke

S. Á. - alliteracio

2010.04.06 11:28

Drága Málika, de örülök, hogy te is bekukkantottál ide!! :))
Látom, magával ragadott téged is az irományom... Nos, az a bizonyos kacsa sem semmi ezek szerint!... ---huhh--- :(
*
És, hogy ilyen fiatalon történtek ezek velem.... háááát... sajnos úgy látszik az infarktus sem válogat... :((
Köszönöm neked is hogy itt voltál, puszillak szeretettel:
-Ági-

S. Á. - alliteracio

2010.04.06 11:25

Bettikém, nagyon örülök, hogy itt voltál!!
(Igen, igyekszem mihamarabb folytatni! :)
KÖSZÖNÖM, hogy olvastál, millpuszim!
-Ági-

Amália Szűcsné - mubi1959@gmail.com

2010.04.05 19:54

Szia kedves Ági.Hát el jutottam ide is, és végig olvasva neked sem egy leány álom az élet........nagy élvezettel olvastam írásod ami bús komorságot okozott, hiszen te is milyen fiatalon át estél egy infarktuson............olyan vidám vagy oly érdekfeszítően írsz, hogy néha hangosan nevettem rajta, holott ez valóban élet halál tusa... egy valamit azért ide írok neked......a férfiaknak a kacsa hogy jó..........na az kacs. Tapasztalatból tudom neked mondani, mivel az Édesapám egy kis rutin műtét miatt lebénult, és hát mi is a kacsát hívtuk először segítségül, na az a kicsi amit bele tett az a kacsanyakán hátraarcot csinált,és mind pisi a combján kötött ki............:-)) .Várom a folytatást........puszi.Málika.....az a Málika..

http://www.otvenentul.hu/tarsasag/index.php/blogs/view/4142